Kevesebb az állás, de nő az informatikushiány

A nagy elbocsátások már megszűnni látszanak az informatikai szektorban, de az új állások száma ettől még nem nőtt, sőt. A magyar munkavállalóknak azonban nincs mitől félni: az elbocsátási hullám szele éppen csak meglegyintette a hazai munkaerőpiacot, ahol továbbra is egyértelműen az informatikusok diktálnak.

◼︎ Kifordult magából a munkaerőpiac

Érdekes kettősség figyelhető meg a globális (és kisebb részben a magyar) informatikai munkaerőpiacon: egyszerre van jelen a brutális munkaerőhiány és az elbocsátási hullám – utóbbi némiképp már csökken, de még mindig érezhető, vág bele a legfrissebb trendek ismertetésébe Vidus Anett, a HumanField IT-toborzási vezetője, szenior HR-tanácsadó.

Amikor nem biztos az állás

Az elmúlt három évben erős kilengések voltak láthatók az elbocsátások számában. (Lásd az „Elbocsátások a tech-szektorban a Covid óta” című diagramot!) A Covid-előtti időszak igen intenzív volt az informatikai munkaerőpiacon – gyakorlatilag nem volt olyan informatikai cég, amelyik ne két számjegyű növekedést szeretett volna felmutatni, és ennek megfelelő hevességgel vadászták a munkaerőt is. Ennek az időszaknak vetett drasztikusan véget a járvány, berobbanása addig ismeretlen helyzetbe hozta és megijesztette a vállalatokat. A kézifék hirtelen behúzása megmutatkozott az elbocsátások megugrásán is.

A kezdeti ijedelem elmúltával kiderült, hogy a tartósan megmaradó táv- és hibrid munka során az informatika és az informatikus kulcsszerepet fog játszani. Az informatikai vállalkozások óriási munkaerő-felvételbe kezdtek, hogy lépést tudjanak tartani a növekvő piaci igényekkel, és ennek megfelelően a leépítések másfél éven keresztül, 2022 elejéig minimális szinten maradtak.

Aztán visszalengett az inga. Ahogy 2022 folyamán normalizálódni kezdett a helyzet, úgy jöttek rá a nagy techcégek is, hogy már nem tudnak munkát adni a felduzzasztott létszámnak, amire csak ráerősítettek a gazdasági nehézségek. Tavaly, a második negyedévben elkezdett felfelé kúszni a leépítések és a leépített munkatársak száma, amely az idei év elején érte el a csúcspontját. Azóta folyamatosan csökken az elbocsátások és az elbocsátottak száma, de még mindig a Covid kezdeti időszakának szintjén mozog. (Lásd az „Elbocsátások a tech-szektorban 2022-2023 folyamán” című diagramot!).

A nagy világcégek elbocsátásai alapvetően a nagyobb központokban és piacokon zajlottak, de kisebb hullámok Magyarországot is elérték. „Ha egy globális multinacionális cég elküldi alkalmazottainak bizonyos százalékát, vagy komolyabb leépítést hajt végre egy-egy részlegnél, az elérheti a magyar leányvállalatot is. Itthon természetesen nem voltak több száz fős elbocsátások az informatikai piacon, de voltak cégek, amelyeknek meg kellett válniuk alkalmazottaik egy kisebb részétől. Akadt olyan neves multi vállalat, amelynél két alkalommal is volt leépítés”, idézi fel a magyar helyzetet Vidus Anett.

Az elbocsátások nem korlátozódtak a multinacionális vagy a nagyvállalatokra. A megbízások, projektek visszaesését több kisebb magyar vállalkozás megérezte, és kénytelen volt megválni munkatársai egy részétől, sőt akadt olyan cég, amelyik csődbe is ment emiatt.

Magyarországot elkerülte a vihar

A fentiek miatt az év első felében a szokottnál kicsit több álláskereső jelent meg a magyar munkaerőpiacon, ugyanakkor ezt ellensúlyozta, hogy a váltási hajlandóság drasztikusan csökkent. Egyes munkáltatók ebből mégis azt a következtetést vonták le, hogy jobban lehet válogatni a jelöltek között. „El kell hogy szomorítsam őket”, hűti le a kedélyeket Vidus Anett. „Magyarországon továbbra is óriási az informatikushiány, a csekély mozdítható jelölt több lehetőség közül választhat, mint korábban, így továbbra is egyértelműen a munkavállalók maradtak alkupozícióban. Ha a munkáltatók, hamis reményekben ringatva magukat hosszadalmasabban válogatnak a jelöltek közül, ragaszkodnak bizonyos ismeretekhez, kompetenciákhoz, könnyen hoppon maradhatnak. Az ideálist leginkább közelítő jelöltjüket nagyon hamar elviszi egy másik cég, amelyik tud engedni az elvárásaiból.”

Magyarországon amúgy a globálisnál kisebb volt az elbocsátások mértéke, de lassan ez a hullám is végképp lecsengeni látszik. A hazai gazdaság ugyan nincs feltétlenül a legjobb állapotban, sem a GDP, sem az infláció alakulását tekintve, de ez nincs komolyabb negatív hatással a magyar infokommunikációs iparra, azon belül az IT-munkaerőpiacra. Ahogy Vidus Anett fogalmaz, a szoftverfejlesztési piac csak kisebb részben függ a hazai gazdaság állapotától, mert számos vállalkozás külföldi projekteken, fejlesztéseken dolgozik, így a szektor kitettsége kellőképpen diverzifikáltnak mondható.

Nem mindenki kapaszkodik a székébe

Nem kétséges, az elbocsátás rendkívül rosszul érinti azt, aki éppen belekerül – az viszont már kevésbé közismert, hogy azokra is rossz hatással van, akik akkor éppen „kimaradtak a szórásból”, és nem vesztették el állásukat. Elsőre talán mindenki azt gondolná, hogy ilyen körülmények között mindenki kapaszkodik a székébe, ahogy csak tud, de a gyakorlat nem ezt mutatja. Számos példa akad arra – sőt, tanulmányok is kimutatták –, hogy a „túlélőkben” bekapcsol a menekülő üzemmód attól való félelmükben, hogy az ő pozíciójuk sincs biztonságban.

Idén januárban, a nagy technológiai elbocsátások csúcsán hozott nyilvánosságra a BBC egy felmérést, amely egy nagy amerikai kereskedelmi lánc 1620 üzletének közel egymillió munkatársának majdnem két éven át tartó vizsgálatán alapult. A kutatásból kiderült, hogy az egész vállalatra kiterjedő leépítések után a többi dolgozó tízszer nagyobb eséllyel lép ki, mint amikor csak maguktól mentek el kollégák. A kirúgások utáni elkeseredés az összes dolgozó körében tetten érhető volt, de a kiemelkedő teljesítményű munkatársak körében még magasabbra rúgott. Hosszabb távon számított átlagban 1,5 százalékuk lépett ki magától – de a leépítések bejelentését követően ez az arány 2 százalékra emelkedett, ami 30 százalékos emelkedés.

„Még ha a dolgozó el is kerüli a leépítést, a negatív pszichológiai hatás alól nem tudja kivonni magát. Megrendül a magabiztossága, a bizalma a munkáltatóban, elveszti a hitét a cégben, ahol dolgozik. Ez pedig arra készteti, hogy ne habozzon, hanem előzze meg a bajt, vagyis keressen magának ő is új állást, és ne várja meg, amíg »lapátra« kerül”, ecseteli ennek hátterét Vidus Anett.

Megjelenik a félelem

Ez a hatás független attól, milyen mértékű a leépítés. Nem kell több száz embert vagy a dolgozói állomány 10-20 százalékát elküldeni ahhoz, hogy a többiek elgondolkodjanak a váltáson. Ha csak öt főt küldenek is el, a megmaradókban megerősödik a félelem, hogy „én leszek a következő”. Az elbocsátás azt az üzenetet harsogja, hogy a szervezet többé már nem biztonságos munkahely. Ilyenkor az érzelmek is működésbe lépnek, és a veszélyérzet menekülésre készteti a dolgozót, és nyitottabb lesz a váltásra – szeretne olyan cégnél dolgozni, ahol nincsenek leépítések, és hosszú távon is biztonságban érezheti magát.

De még ha nem is távozik rövid határidővel a dolgozó, a lojalitása akkor is végzetes csorbát szenvedhet. Ha úgy érzi, nem biztos az állása, sokkal kevésbé lesz hajlandó keményen odatenni magát, túlórázni, plusz feladatokat vállalni, kidolgozni a lelkét a munkáltatóért. Mindezt olyan pillanatban, amikor kevesebb dolgozónak kell ugyanannyi munkát elvégezni – a munkatársak mennek, de a feladatok maradnak. A leépítések miatt a közeli kollégák, barátok elvesztése csak erősíti az elveszettség érzését. Amikor a munkatársak közötti láthatatlan, de annál valóságosabb kapcsolatok hirtelen megszakadnak a kirúgások miatt, a lelki teher is megnő.

Vigyázni kell a megmaradtakra

Minden vállalat jól teszi, ha számol ezekkel a következményekkel, figyelmeztet Vidus Anett. Egy-egy csoportos leépítés a szűkebb szakmai közösségben minden bizonnyal visszhangot ver, az igazán nagyok pedig a tömegmédiába is bekerülhetnek. Mindkét esetben sérül a munkáltatói márka, újabb negatív következményeket hozva magával. Csökkenti a maradó dolgozók amúgy is megtépázott lojalitását, elköteleződését a cég iránt, hosszabb távon pedig gyengébb lehet a vállalat munkaerő-bevonzó képessége.

A belső és külső hatásokat teljesen kiküszöbölni nem lehet, de mérséklésükre van mód. Egyrészt kritikus fontosságú a gondoskodó létszámleépítés: minden segítséget megadni azoknak, akiktől kénytelen megválni a cég. Így csökkenthető a munkahely elvesztéséből fakadó sokkhatás, és megkönnyíthető a későbbi elhelyezkedés az álláspiacon. Ha így jár el a cég, a maradó dolgozók felé is pozitív üzenetet közvetít.

A meglévő állománnyal azonban aktívan és intenzíven is foglalkozni kell, hogy minél kevésbé csökkenjen a motiváció és nőjön a bizonytalanság. „Nem könnyű ilyenkor új motivációs tényezőket beemelni”, ismeri el Vidus Anett. A juttatások növelése nem járható út, hiszen pontosan takarékoskodási okokból küldték el az embereket. Ehelyett inkább azt tanácsolja a szakember, hogy a vezetők üljenek le beosztottjaikkal egy beszélgetésre, ahol átvehetik, hogy milyen hosszú távú karrierlehetőségek állnak még előtte, milyen fejlődési lehetőségeket tartogat még a vállalat. „A cél az, hogy a dolgozó érezze: van még a cégben potenciál”, hangsúlyozza Vidus Anett.

Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mégis miért rekord alacsony hazánkban a váltásra valóban nyitott IT-szakemberek száma, miközben a fentiek szerint az elbocsátások drámaian képesek növelni egy cégnél a bizonytalanságot és a váltási hajlandóságot. A látszólagos ellentmondást könnyen fel tudjuk feloldani azzal a ténnyel, amelyet korábban is hangsúlyoztunk: a globális trendekkel ellentétben Magyarországot éppen, hogy csak megcsapta az elbocsátások szele, így a legtöbb IT-szakembert még közvetve sem érintette.

Nem kell annyi fejlesztő?

Érdekes kérdés még, hogy mit hoz a jövő. A DQ Insights több forrás egybevetésével folyamatosan figyeli a meghirdetett fejlesztői pozíciókat a fontosabb piacokon (bár pont Japán, India és Kína kimaradt). Noha a fejlesztők az informatikai szakemberek csak egy részét teszik ki, az adatsorokból érdekes trendeket lehet kiolvasni. (Lásd a „Fejlesztői állások a globális ICT-piacon” című diagramot!)

Ha a globális adatokat nézzük, jól látható, hogy tavaly május óta folyamatosan, trendszerűen csökken a meghirdetett állások száma, nem is kis mértékben: 60 ezer környékéről mintegy 20 ezerre. Ez még messze van attól, hogy eltűnjön az informatikushiány (különösen Európában, kiváltképp hazánkban), „de az kiolvasható belőle, hogy a cégek rövid távon feltehetően nem terveznek már a korábbiakhoz hasonló mértékű bővülést”, hívja fel a figyelmet Vidus Anett.

Ugyanakkor a csökkenés nem érint egyformán minden régiót. A globális trendeket követi, vagyis csökken a meghirdetett fejlesztői állások száma az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Kanadában, Franciaországban és az Egyesült Királyságban; ugyanakkor nagyjából állandó maradt Németországban vagy Svédországban. A dél-európai országokban (Spanyolország, Olaszország) vagy Dániában eközben jól láthatóan nőtt az elérhető állások száma.

A távmunka abszolutizálása korában az is érdekes, hogy az állások nagyjából felét helyszíni munkavégzéssel (on-site) hirdették meg, egynegyedét hibrid munkarendben, és csak a maradék egynegyed a tisztán távmunka. Utóbbi részaránya ráadásul folyamatosan csökken, jól mutatva, hogy az informatikai cégek vezetői sem maradéktalanul elégedettek a puszta távmunkával.

A legnagyobb elbocsátások a technológiai szektorban

Forrás: layoffs.fyi