Ferenczi Gábor: Hogyan hat a technológia fejlődése az operatőrök munkájára?
Még egy hozzám hasonló, 73 éves operatőrnek is kutya kötelessége lehetőség szerint megismerni az új technológiákat. Aztán ha már ismeri, lehet őket szeretni vagy nem szeretni.
– Mennyire fontos az ön számára a filmezés technikája, technológiája?
– Szeretem magam a technológiafüggetlen operatőrök közé sorolni. Én egy olyan korszakban lettem operatőr (az 1960-as évek végén), amikor a magyar filmszakma technikai ellátottsága iszonyúan szegényes volt. A később védjegyemmé vált kézi kamerás módszer is szükségből született, mivel egyszerűen nem álltak rendelkezésre a szükséges kameramozgató eszközök. Amikor külföldön kezdtem el dolgozni, valósággal „rászabadultam” a technikára, és kipótoltam mindent, amit korábban hiányként éltem meg. Érdekes módon viszont ebből nem született másik stílus.
– A szegényes technika korlátozta valamikor a kívánt képi-művészi hatás elérésében?
– Ez nem ilyen egyszerű. Az én alapvető operatőri szemléletem mindig is az volt, hogy a kamera mozgékony legyen, de a 60-as évek magyar technikája erre nem adott lehetőséget. Ha elégedett akartam lenni a kamera mindenkori pozíciójával, nem volt más lehetőségem, mint kézbe kapni azt, és a jelenet során oda menni vele, ahol lennie kellett. Kicsit hasonló módon dolgozott Jancsó Miklós is, csak ő a fahrtsínhez és a kamerához rendezte a jelenetet, én pedig a színész mozgásához rendeltem a kamerát.
– Egy régi klasszikus, mondjuk a Casablanca lehetne jobb, ha mai technológiával forgatnák le?
– A Casablanca úgy tökéletes, ahogy van, és ez is azt bizonyítja, hogy a minőségnek édeskevés köze van a technikához. Én még azon is töprengek, hogy amikor a filmarchívum számára digitalizálják a filmjeimet, utólag kijavítsam-e bennük az esetleges fényelési hibákat. Nagy a dilemma, hogy megőrizzem-e olyannak, amilyen az akkori kor technológiája miatt lett, vagy pedig a mai kor lehetőségeivel élve csináljam tökéletesre. Általában azt követem, hogy a technikai hibákat kijavítom, de az eredeti koncepciót megtartom.
|
Ragályi Elemér |
|---|
|
Több mint száz film készítésében vettem részt, számtalan ismert és (akkoriban még) kevésbé ismert európai és hollywoodi sztárral találkoztam. De ha most fel kellene idéznem valakit, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni, akkor a közelmúltban elhunyt Garas Dezsőt említeném, egy megkésett, de annál mélyebb kalaplevétellel. Sok filmet csináltunk együtt, és csak azért nem lett világsztár, mert egy kevesek által beszélt nyelven űzte a mesterségét. Régi filmjeimet nem pusztán az operatőri munka alapján ítélem meg, hanem hogy maga a film működik-e még, nézhető-e, és tartalmilag érvényes-e a mai néző számára is. Ezek alapján az 1991-ben Oscar-díjat kapott Remény útja című filmem a kedvencem. Amikor egy mesterkurzus keretében megnéztem, az öregség leghalványabb jelét sem fedeztem fel rajta, sem a gondolatvilágában, sem az elkészítés technikájában. A munkámban és a számítógépek területén is követem a trendeket. Most iPhone 4-en beszélünk, ugye, és arra jövök rá, hogy napjaim tetemes hányadát számítástechnikai eszközök fölé hajolva töltöm. Nem mindig egyszerű kiismerni a működésüket, de makacs vagyok, és nem adtam, nem adom fel, hogy legalább a töredékét tudjam annak, amit egy mai kamasz „von Haus aus” tud. |
– A digitális forradalom mennyiben változtatta meg az operatőri munkát?
– Egy angol közmondás szerint „the hood does not make the monk” (nem a kámzsa teszi szerzetessé az embert), amit talán úgy lehetne a mostani beszélgetésre adaptálni, hogy nem a kamera teszi az operatőrt. A kép minősége és milyensége, a stílus és a látvány ereje nem a technikától függ, hanem sokkal inkább a személytől, aki a kamerát kezeli. Az operatőri szemléletnek és személyiségnek a digitális technikán is át kell sütnie. Az operatőr attól operatőr, hogy egy teljesen sötét díszletben is úgy tud fényeket teremteni, hogy az egy királyi vár trónterme legyen, ahova besüt a Nap vagy éppen a Hold. A Szabadíts meg a gonosztól! című filmet például egyetlen, 25-ös optikával vettük fel, de ennek ellenére ez a film még ma is megállja a helyét.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy az operatőrnek mindig az aktuális filmet kell szolgálnia. Ez könnyen ment önnek?
– Állandó küzdelemben van az ember önmagával. Előfordult, hogy a hátam mögött 60–70 filmmel összekerültem egy olyan rendezővel, akinek az volt az első vagy második munkája, és ragaszkodott az általam rossznak vélt elképzeléseihez. Ilyenkor elmegyek a falig, hiszen én is konok érdekérvényesítő vagyok, de ott megállok, mert végső soron a rendezőé a film. Rendezőként sem szólok bele az operatőr munkájába, ami talán azért könnyebb, mert a kamera mögött a fiam állt, akivel nagyon jól megértjük és kiegészítjük egymást.
Schopp Attila
