Csak húzza az igát a magyar alkalmazott, ám hiába van bent a munkahelyén reggeltől estig, teljesítménye állítólag nincs arányban a „bentlakás” idejével. Mentalitás vagy a környezet kérdése? Esetleg a vezető tehet róla?
A szocializmusban a dolgozó embert kiáltották ki a legfőbb értéknek, így joggal hihetnénk, hogy a pazarlások elkerülését és az abszolút hatékonyságot zászlójára tűző kapitalizmusban aztán tényleg az ember a legjobb befektetés. Azaz nem pusztán költségtétel a könyvelésben (amit néhol az ember orra alá is dörgölnek, hogy „sokba kerülsz te nekünk, Pista…”), hanem olyan kincs, akit – persze, csak ha megérdemli – meg kell becsülni, megfelelő bánásmódban kell részesíteni. Nos, a világ boldogabbik felén ez talán így is van.
Dobogós helyen
Európában a magyar alkalmazottak állnak a harmadik helyen azon a képzeletbeli listán, amely a munkahelyen (nem munkában!) eltöltött idő szerint rangsorolja a dolgozókat. Bennünket csak a románok és a lengyelek előznek meg. Felmérések azonban azt mutatták, hogy hiába a nagy (látszólagos?) elkötelezettség, hiába ücsörgünk (ácsorgunk, talpalunk) akár napi 10 órát második otthonunkban, ha a nyugat-európai kollégák lenyomnak bennünket hatékonyságban: ugyanazt a munkát 6 óra alatt abszolválják – állítja Gotthardt Zsóka pszichológus, a Big Five Akadémia szakértője.
A tetemes differencia okát a mentalitás különbözőségében, illetve a hazai munkavégzési stílus intézményi közegében kell kutatni. Sok minden függ a vezetők magatartásától, emberközpontú vagy éppen az alkalmazottakat csak szükséges rossznak tekintő viselkedéstől.
Szuperspórolás
Mit csinál a megcsontosodott magyar vezető, ha megszorul a cége? Kirúg egy csomó embert, s ezzel két legyet vél ütni egy csapásra: nem kell kifizetni a bért és járulékait, s a távozók munkáját szinte kéjjel sózhatja a megmaradtak nyakába. Hogy a dolgozó pihenni, regenerálódni akar? Netán csak azt csinálni, amihez ért? Ugyan, kérem, arra nincs idő… Ma a Magyarországon működő cégek többsége úgy bízik a fellendülésben, hogy szinte a végtelenségig kiszipolyozza a munkaerőt. S mintha csak hírből sem hallott volna a fenntartható eredményességről és a cég emberközpontú működtetéséről.
Nem növeli a hatékonyságot, sőt komoly erőforrás-pazarlás az is, ha a vezető az egyéni teljesítmények integrálása helyett inkább a vetélkedést forszírozza, egymással és a főnökökkel véget nem érő, gyakran ádáz küzdelemre kényszerítve a munkatársakat.
Oktatás, tréning
Egy másik, versenyképességet tovább csökkentő tényező a munkahelyi képzésekhez való hozzáállás. Az oktatást ugyanis Magyarországon a cégek többsége feleslegesnek tartja, vagy ha van is, sokszor muszájból vesznek részt rajta a dolgozók. Igaz ugyan, hogy a vállalatvezetők jó része sokat vár a képzésektől, de a szükséges szervezeti, pszichológiai, csoportdinamikai ismeretek nélkül azok csak hangulatjavító intézkedésnek foghatók fel.
Akárcsak a tréningek. A hazai cégek összességében milliárdokat dobnak ki az ablakon tréningnek nevezett wellness-hétvégékre vagy bortúrákra. Ezek ugyan önmagukban jó dolgok, jól szolgálnak egyfajta csapatépítést (általában az ivócimborákét), ám teljesen alkalmatlanok a cégek valós problémáinak a feltárására, nem beszélve az orvoslásukról.
Mártonffy Attila
