A magyar egyetemeknek nagy adósságuk van abban, hogy oktatási formáikat az új generációk igényeihez igazítsák, mondja Charaf Hassan. Az alapképzés megújításában ezért az egyik legfontosabb feladat az új módszerek és technológiák alkalmazása, a mester- és doktori képzésben a munkalehetőségekkel kell összhangba hozni az oktatást, hosszabb távon pedig a mikrotanúsítványok rendszere hoz komoly változásokat. A BME új rektorával készített interjúnk harmadik, befejező része. Az interjú első része itt, a második itt olvasható.
◼︎ Interjú Charaf Hassannal, a BME új rektorával – 3. rész
– Sok szó esik arról, hogy a fejlett világban általánosságban válságban vannak a mérnöki és természettudományos (STEM – science, technology, engineering, mathematics) képzések. A fiatalok inkább mennek gazdasági vagy médiaszakokra, mint mérnöknek. Ezt mekkora problémának érzi?
– Tagadhatatlan, hogy van ilyen trend, mert az ember általában szeret a könnyebb ellenállás irányába haladni, és minél kisebb erőfeszítéssel minél nagyobb anyagi sikert elérni. A mérnöki szakmák keresettek, de az biztos, hogy sokat kell tanulni a diplomaszerzéshez.
Ezzel együtt nem érzem olyan rossznak a helyzetet. Amikor én jártam az egyetemre az 1980-as években, az egész évfolyam 200 fő volt a karon; idén közel 1200 diákot veszünk fel a Villamosmérnöki és Informatikai Karra. Nem mondom, hogy mindenki ugyanolyan képességű, mint annak idején az a 200 volt, de óvnék a sommás megállapításoktól.
Ez a generáció nem rosszabb, mint a korábbiak, hanem csak más, mert más a környezet is.
Sokkal inkább az a baj, hogy a magyar felsőoktatás – és ebbe a BME-t is beleértem – nem nőtt fel ahhoz a feladathoz, hogy a mostani generációt már nem lehet úgy tanítani, mint a mi korosztályunkat. Próbáltunk változni, változtatni, de ennek sebessége elmarad attól, ahogy ez a generáció változik, így mindig lépéshátrányban vagyunk.
– Beszéljünk akkor a képzésről, amely a rektori programjának egyik nagy pillérét jelenti. Ebben szerepel, hogy az egyetemi hallgatók számát 5 ezerrel szeretné növelni, fele-fele arányban külföldi és magyar diákokkal. Ugyanakkor sok panaszt hallhatunk arra vonatkozóan, hogy a hallgatók tudása elmarad a korábbiakétól. Nem inkább okosabb diákokra lenne szükség, mint több diákra?
– A kettő szerintem nem zárja ki egymást. A mérnöki szakmában, és különösen az informatikában, óriási a szakemberhiány, és az okos mérnökökre mindenkinek szüksége lesz. A mi feladatunk az, hogy okos mérnököket faragjunk azokból is, akik esetleg gyengébb eredményekkel kerültek be az egyetemre. Ők tényleg több törődést igényelnek, de éppen ez a művészet az oktatásban, hogy velük is foglalkozni kell.
Könnyű dolgunk lenne, ha csupa zsenit kapnánk, de nem ez a valóság.
Meggyőződésem, hogy nem a képességeikkel van gond. A felsőoktatásban hajlamosak vagyunk a közoktatásban keresni minden baj forrását. Az biztos, hogy lehetne egy kicsit erősebb motivációt felkelteni a középiskolásokban a természettudományos tárgyak iránt, amitől egy kicsit a mi dolgunk is könnyebb lenne. A tudásszintek kiegyenlítésére felzárkóztató programokat indítunk az elsőéveseknek matematikából és fizikából; a Pro Progessio Alapítvány támogatásával pedig minden évben 10-12 középiskolai tanárt díjazunk 1-1 millió forinttal a Pécsi Eszter Tanári Díj program keretében. Olyan tanárok kapják meg a díjat, akik sokat tesznek azért, hogy a tanulókat a STEM irányába tereljék, ezzel is jelezve, hogy milyen nagyra értékeljük a tevékenységüket.
– Milyen változtatásokat tart szükségesnek az alapképzésben? Említette, hogy a mostani generációt már nem úgy kell tanítani, mint a korábbiakat – milyen különbségeket emelne ki?
– Sok mindennek kell változnia. Ez nem azt jeleni, hogy ami most van, az rossz, hanem azt, hogy sok mindenben nem követtük a kort. Én egyfajta szolgáltató iparágként tekintek a felsőoktatásra, és ha szolgáltatásról van szó, akkor a kínálatot mindenképpen a kereslethez kell igazítani. Az elmúlt években-évtizedekben ez csak nagyon kis mértékben valósult meg.
Ahogy a pályázatomban is fogalmazok, az egyirányú ismeretátadásra fókuszáló módszertan helyett a „felfedező-felfedeztető” menedzselt ismeretszerzésre kell a hangsúlyt helyezni, és mindig figyelembe kell venni a kor szellemiségét. A cél nem az, hogy az oktatók leadják a tananyagot,
a cél az, hogy sikeres mérnökök kerüljenek ki az egyetem falai közül.
És ha egy 45 perces online tananyag már túl hosszú ahhoz, hogy lekösse a hallgató figyelmét, akkor kisebb részekre kell szabdalni.
– Másképp tanítani csak más oktatói hozzáállással lehet…
– Igen, az oktatóknak is hozzá kell szokniuk, hogy mások a diákok szokásai, mint 30-40 évvel ezelőtt. Én még papírra jegyzeteltem, végig figyeltem az előadásra és például nem vittem be ételt az órára. A diákok ma már nem papírra jegyzetelnek, hanem notebookba, amin meg van nyitva a böngésző, a chat – ha az előadás nem köti le a figyelmét, talál magának más elfoglaltságot.
Nekünk, oktatóknak is nyitottnak kell lennünk, és ezen a téren bizony van még tennivaló. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy az a húszéves diák üljön le, figyeljen rám másfél órán keresztül, és pontosan azt tanulja meg, amit elmondok neki. Az a húszéves diák viszont ezt másképp gondolja. Ha nem tetszik neki az óra, az előadás, az előadó, akkor otthagyja vagy nem figyel.
Képzésekkel segítjük a kollégákat az új pedagógiai módszerek, technikák felkarolásában és elsajátításában. Még erősebben kellene támaszkodni a digitális világ technológiáira, és szeretnénk minél több adminisztratív terhet levenni a kollégák válláról, hogy annál több idejük maradjon a kurzusaik fejlesztésére.
– Mi a helyzet a mesterképzéssel? Különösen az informatikában gyakori, hogy a diákok inkább elmennek dolgozni, mint hogy két évet még tanulással töltsenek.
– Valóban, szenved a mesterképzés is, bár a BME-n az ország többi egyeteméhez képest még nagyon jó a helyzet. A műszaki területeken mesterképzésen részt vevők 70 százaléka a BME-n tanul, de ettől még lehetne magasabb a számuk. Egyébként egyértelmű, hogy mi a legfőbb visszatartó erő: az, amit említett, a munkaerő-piac csábítása. A többség a mesterképzés mellett már szeretne dolgozni is, és ha erre nem kínálunk elfogadható rendszert, inkább a munkát választja.
– Mi lehetne az elfogadható rendszer?
– Nagyon tetszett, amit a UCLA-n láttam. Ott van teljes idős, full-time, és részidős, part-time mesterképzés. Ha valaki a full-time verziót választja, egy év alatt megszerezheti a mesterdiplomát, de akkor egy óráról sem hiányozhat, reggeltől estig tanul. A part-time mesterképzés két évig tart, de amellett már van lehetőség dolgozni is. Az utóbbi esetben én azt tartanám szerencsésnek, ha blokkosítani tudnánk az oktatást. Ha mondjuk a mesterképzős hallgatónak van húsz órája egy héten és húsz órát dolgozik emellett, akkor az a kétszer húsz óra lehetőleg egyben vagy legalább nagy egységekben legyen. Töltse a délelőttöket vagy két teljes napot az egyetemen, a többit a munkahelyen, de ne kelljen napjában többször ide-oda rohangálnia a két helyszín között.
– Az egyetemi oktatás harmadik szintje a doktori képzés. Ott milyen megújulásra van szükség, különös tekintettel arra, hogy a PhD-hallgatók adják az oktatói utánpótlás alapját is?
– Nagyon köszönöm a kérdést, mert a doktori képzés az egyik szívügyem. A visszajelzésekből jól látszik, hogy a PhD-képzésnek is az egyik sarkalatos pontja a pénz, illetve a hallgatók megélhetésének kérdése. Ha nem tud megélni, akkor nem fogja jól érezni magát és nem tud jól teljesíteni.
A helyzet javítására a Villamosmérnöki és Informatikai Karon megvalósítottuk a PhD Duplex programot. Ez azt jelenti, hogy az állam által biztosított ösztöndíjat kari forrásokból megdupláztuk. Az is jó kérdés egyébként, hogy a négy éve megállapított 140 ezer forintos ösztöndíj miért nem követte az inflációt.
A lényeg, hogy a PhD Duplexet szeretnénk egyrészt az egész egyetemre kiterjeszteni, másrészt az összegét is növelni, legyen mondjuk Triplex, hogy az összege közelítse a 400 ezer forintot. Ez azonban nem adomány lenne, hanem az ösztöndíjat a mindenkori fenntartó segítségével és közreműködésével teljesítményhez kötnénk. A hallgató megkapja az ösztöndíjat, de félévenként tudjon felmutatni haladást a kutatásában. Ha nincs eredmény, nincs további ösztöndíj, mert nem akarjuk az ablakon át kidobni a pénzt. Ezt még az ősszel szeretnénk elindítani, hogy a februárban jelentkező doktori hallgatók már ebben a rendszerben dolgozhassanak. Nem szabad halogatni, mert akkor megint éveket vesztegetünk el.
– A másik szívügye a BProf-képzés, az a kimondottan gyakorlatorientált képzés, amely az informatikushiány leküzdésének jegyében pár éve indult el a VIK-en. Ennek a gyakorlata, módszertana átvihető más karokra, mérnöki területekre?
– Erről korai lenne még beszélni. Hosszabb távon nagyon szeretném meghonosítani ezt a képzési formát más karokon is, de más feladatok, akár az oktatási tevékenységen belül is, nagyobb prioritást élveznek. Tegyük rendbe azt, ami rosszul, nem elég hatékonyan működik, reformáljuk meg a meglévő képzéseket, és csak utána vágjunk be új képzési formák megvalósításába.
– Szóba került a pályázatában a mikrotanúsítványok rendszere is. Arról mit kell tudni?
– Nagyon sokat remélek attól, hogy a kurzusaink egy részét mikrotanúsítvány formájában is elérhetővé tesszük. A mikrotanúsítvány egy viszonylag új elem a hazai felsőoktatásban, gyakorlatilag azt jelenti, hogy az egyetem hivatalosan igazolja, egy-egy kurzusa, modulja sikeres elvégzését. Adott egy informatikus hallgató, akit érdekel egy másik karon meghirdetett gépészeti vagy gazdasági tantárgy. Nem kell az egész szakot elvégeznie: beiratkozik a kurzusra, és annak elvégzéséről hivatalos igazolást kap, ez a mikrotanúsítvány.
Legalább ennyire fontos, hogy a mikrotanúsítványok megszerzésének lehetőségét a külvilág felé is megnyitjuk, így fontos eleme lehet a felnőttképzésnek. Mondjuk, egy vállalat szeretné naprakészen tartani mérnökeinek tudását. Lát egy jó kurzust az egyetemen, legyen szó gépészeti tervezésről, informatikáról, bármiről. Arra az egy tantárgyra, esetleg még a kapcsolódó tárgyakra beíratja a dolgozóit. Ők nem csak megszerzik a legfrissebb tudást, hanem erről még hivatalos iratot is kapnak.
Hasznos lesz nekik is, de jó lesz az egyetemnek is. Nemcsak a bevételek növelése miatt, hanem sokkal inkább azért, mert arra sarkallja az oktatóinkat, hogy folyamatosan frissítsék kurzusaik tartalmát. Ha ez egyfajta szolgáltatás, akkor állandóan újítani kell, és ez is hozzájárul, hogy változzon a képzés szellemisége.
