Dolhai Attila: Van-e még olyan csúcs, olyan cél, amit meg akar hódítani?
A hegymászás szabadidős tevékenység, ahol végtelen sok célt lehet találni. Az egyik ilyen, hogy a 14 nyolcezer méter feletti hegycsúcs közül hátralévő ötöt is megmásszam.
– Az alacsonyabb csúcsok már nem is nagyon érdeklik?
– Nem csak a méterek számítanak, mert a Kárpátok vagy az Alpok is komoly feladatokat adnak az embernek, és egy többször megjárt útvonal is mindig más lehet. Mind a 14 hegycsúcs megmászása ugyan világviszonylatban is kiemelkedő teljesítményt jelent, de ezt nem a külvilág miatt csinálja az ember, hanem önmagának állítja fel a célokat, önmagának akar megfelelni.
– Edmund Hillary – híres mondása szerint – azért mászta meg a Mount Everestet, „mert ott van”. Ön miért mászik hegyeket?
– Hadd javítsam ki, a mondás George Mallorytól származik, aki 1924-es expedícióján tűnt el az Everesten, és azóta is folyik a vita, hogy vajon elérte-e a csúcsot a halála előtt. A mondásban benne van egy általános emberi attitűd: új területeket felkutatni, olyan helyekre eljutni, ahol még nem járt ember. De számomra ennél többet jelent a hegymászás. A mai civilizációs állapotok között, a fogyasztói társadalomban élve, van bennem egy erős késztetés a természetbe való visszatérésre. Nagyon sok természetközeli sport van, vízen, víz alatt vagy akár a levegőben: én a hegyeket találtam meg, és általuk teljesítem ki az életemet.
– Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki sikeres hegymászó legyen?
– Magas szinten űzve nagyon erős motivációra van szükség. De ha valaki elkezd hegyet mászni, abban könnyen felébred a motiváció, ami mindig nagyobb és nagyobb teljesítményekre sarkallja. Ezt a teljesítményt viszont csak akkor hozza ki magából valaki, ha tökéletes az összhang a fizikai és a mentális felkészülés között. Ismerni kell a fizikai és mentális határokat: ezeket ugyan lehet feszegetni, de a kontrollnak, a kockázatok tudatos felmérésének mindig meg kell maradnia. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a túlélés mindig fontosabb, mint a siker.
| Erőss Zsolt hegymászó |
|---|
|
Az infokommunikációs technológiák a hegymászást is alaposan átalakították. Malloryék annak idején még futárokkal küldték le a völgybe az üzeneteiket, ma pedig már a Himalájában is van mobilszolgáltatás. Először a kínai oldalon építették ki a hálózatot, de most Nepálban járva már azt láttam, hogy a jakhajcsárnál is van mobiltelefon. Idén már az 5360 méter magasan fekvő alaptáborban is volt mobilelérhetőség, kis sétával pedig még 3g-lefedettséget is találhatott az ember. Manapság már az expedíciókra mindenki visz magával laptopot, digitális fényképezőgépet és telefont is. Ezeknek köszönhetően szinte azonnal tudunk hazaküldeni híreket, beszámolókat és képeket, hamarosan talán már videókat is. Minket is meglepett, hogy például a legutóbbi expedíciónak milyen internetes rajongótábora lett, hányan követték az eseményeket, a híreket a világhálón. Nem használunk különlegesen strapabíró készülékeket, ezeknek az igényeknek a normál kereskedelmi forgalomban kapható termékek is megfelelnek. Más a helyzet a csúcsmászásnál: ott a nagy hideg miatt rendkívül gyorsan lemerülő akkumulátorok okoznak problémát. Pedig jó lenne egy megbízható gps, mert akár életet is menthet, ha valaki a rossz időben is megtalálja a biztonságos lefelé vezető utat. |
– Annak ellenére, amit ön mond, a hegymászásban nem ismeretlen a rekordhajszolás.
– Az nem a legjobb hegymászókra jellemző. Akik már benne vannak a nemzetközi elitben, azok olyan felkészültek, hogy mindig pontosan tudják, mire képesek és mire nem, mit lehet és mit nem. Lehet, hogy olyat csinálnak, ami első pillanatra őrültségnek tűnik, de akkor sem dilettánsan, csak a hírnév érdekében mennek bele. Ettől még létezik az ön által említett jelenség. Felállítanak amolyan mesterséges kategóriákat, és aztán kiválasztanak valakit, aki teljesíteni tudja, és egy teljes csapat dolgozik azon, hogy őt „feltolják” a csúcsra. Ilyen körülmények között volt már vak és mind a két lábára amputált ember is az Everesten. Ezzel a rekordhajhászással én nem tudok egyetérteni.
– Bármennyire is óvatos az ember, a hegymászás veszélyes. Mikor fogja úgy érezni, hogy elég, nem csinálja tovább?
– Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a hegymászók vannak kitéve veszélynek. Ha ez így lenne, akkor velük lennének tele a kórházak, pedig ott azok vannak többségben, akik a passzív, mozgáshiányos élet miatti elhízásban, érrendszeri betegségben szenvednek. Ám ezt az emberek nagy része nem hajlandó felismerni és veszélyként kezelni. Persze, engem is ért baleset, de a közutakon is van kockázat, ami időnként nehezebben ellenőrizhető, mint az, amit a hegyekben vállalunk. Szerencsére a hegymászást nem kell abbahagynom, legfeljebb 65-70 évesen nem a Himalájába megyek expedícióval, hanem a Kárpátokba egy könnyű túrára az unokáimmal.
