Barkász Sándor: Egy önállóan gondolkodó magyar diák mit várhat a pedagógusoktól?
A minimum – és talán a maximum is – az, hogy megmutassa neki: hogyan tudja a saját boldogulására, és ezzel együtt a köz javára használni önállóságát és gondolkodását.
– Mit kell ehhez hozzátennie a diáknak?
– A gondolkodóvá váláshoz hozzátartozik a nagyon alapos szakmai tájékozottság, az alapok biztos tudása. De rendelkeznie kell azokkal az eszközökkel is, amelyekkel ezt a tudást rendszerezni tudja, hogy a saját, illetve a közösség céljainak elérése érdekében építkezni tudjon rá.
A gondolkodás viszont csak akkor tud tartalommal telítődni, ha a diák mögött egészséges társadalom áll, amely példát és irányt mutat neki, és elvezeti őt a társadalmilag hasznos útra, ami lehetővé teszi számára készségeinek és képességeinek legteljesebb kifejtését. A nevelésnek nemcsak az egyéni, hanem a közösségi érdekek szolgálatára is fel kell készítenie a diákokat.
– Hogyan fér meg egymás mellett az iránymutatás és az önállóság?
– Meg kell férnie, mert nem tömegembert akarunk nevelni; azt a diktatúrák teszik. De vigyázzunk: az önállóság nem egoizmus, ami manapság az egyik legnagyobb veszélyt jelenti a közjóra. Az önállóság csak akkor pozitív erény, ha azt a közösség érdekében használják fel, ha annak keretében történik meg az önkiteljesítés.
– A közjó, a közösségi érdek pontosan olyan dolog, amiről mindenki mást gondol. Mennyire nevel az önállóságra, ha központilag mondják meg, mi a közösség érdeke?
– A közjó igazi értelmezésében az a nagyszerű, hogy nagyon sok irányból lehet megközelíteni, de nem lehet kényszerrel, erőszakkal arrafelé terelni az embereket. Az én értelmezésemben a közjó az egyén közösségbeli kiteljesedése, amihez természetesen meg kell nyerni az egyént. Ha megnyerjük az önálló, szuverén személyiségeket, és ők együtt tudnak munkálkodni, az hozhatja el a közjót. Ilyen értelemben a közjó nem kőbe vésett kánon, hanem a társadalom, és azon belül a helyi társadalom jó működése, amit nem felülről rendelnek el, hanem aprólékos, alulról jövő építkezés eredménye.
|
Kozma Gábor rektor, Gál Ferenc Hittudományi Főiskola |
|---|
|
Rektorként nagyon sokféle, a közoktatásból frissen kikerült fiatallal találkozom. Nem lehet általánosítani, de az biztos, hogy nagy számban vannak köztük olyanok, akikből hiányoznak bizonyos tanulási készségek: nehezen tudnak huzamosabb ideig koncentrálni, nem elég kitartóak a céljaik elérésében, nem bírják a terhelést. De ez nem az ő hibájuk, mert a közoktatás és a családi nevelési rendszer alakította őket ilyenné. A felsőoktatásnak ezt észre kell vennie és lehetőség szerint mindent megtenni a kijavítására, hiszen később, a munkavállaláskor is ugyanezekre a készségekre lesz szükségük. Az is igaz viszont, hogy a diákok magától értetődően alkalmazzák a legújabb technikai eszközöket és szolgáltatásokat; az életük megszervezésében is központi szerepet kapnak. Kérdés, hogy a mindezen lehetőségeket birtokló átlagos fiatal miként tudja ezeket kritikával kezelni és tényleg a saját javára felhasználni? Szerencsére a felsőoktatásban nem okoz gondot, hogy a diákok esetleg jártasabbak ezekben a technológiákban, mint az oktatóik. A tanárok és a hallgatók közötti kapcsolattartás is egyre inkább elektronikus csatornákra terelődik. |
– Elegendő terep erre az építkezésre az iskola?
– Nem. A köz- és felsőoktatásban megjelenő pedagógiai hatás önmagában kevés. A fiatalok jó része a saját életük megtervezésében, a mindennapjaikban útmutatásra, irányításra szorul. Ezt az útmutatást viszont nem kaphatja meg kizárólag a pedagógustól: család nélkül ez nem megy, velük együtt lehet a közjó érdekében megfogalmazott célokat elérni. Az óvodától az egyetemig úgy kell foglalkozni a diákkal, hogy egyúttal a családot is bevonjuk, számukra is üzeneteket fogalmazunk meg. Ez egyébként nem mai gondolat, a nagyobb kataklizmák után újra és újra megjelent az európai és a magyar nevelés történetében. Az 1920-as és 30-as években Magyarországon a nemzeti nevelés eszközrendszerének is fontos része volt; felismerték, hogy az iskola nem vállalhatja azt át, amit családi szinten nem tudnak kezelni. Az iskola nevelő hatása semmivé válik, ha a gyermek otthon azzal ellentétes hatásrendszerben él.
– Mennyire képesek és alkalmasak a fenti célok elérésére a pedagógusok és az iskolák?
– Amit eddig elmondtam, azok inkább az elvárásokat jelentik. Vannak intézmények és pedagógusok, amelyek és akik ennek a szellemében cselekednek, de sajnos az ellenkezőjére is találhatunk szép számmal példát. Az európai társadalmakban az oktatási rendszer nem tudja betölteni ezt a hivatását. Mindenképpen javítani kell a pedagógusok erkölcsi és anyagi megbecsülésén, gazdagítani kell a képzésüket, és el kell érni, hogy a helyi közösségek is támogassák a célkitűzéseket, mert különben nem lehet sikeres a nevelő munka.
