A vezetők, munkáltatók egyik legnagyobb, örökbecsű kérdése: mennyire engedjük közel a magánéletet a munkához. Ez egy olyan management skill, amit nem igazán lehet oktatni, tanulni. Mert mire egy adott életszakaszra vonatkozó alapszabályok felállnak, könyvekbe kerülnek, tuti biztos kifordul magából a világ, és dobhatjuk ki a hatalmas bölcsességeket. Így aztán jobb híján minden vezető próbál magától lépést tartani a világgal.
A chat megjelenése volt talán az első nagyobb fordulat e kérdéskörben, amikor a mai 30+-os korosztályt ki sem lehetett robbantani a net elől. Persze kialakultak az ellenlépések, egészen gyorsan, úgy egy-két év távlatában. Aztán amikorra minden munkahely már rendelkezett a különböző tiltólistákkal, volt képe megjelenni a közösségi médiának a színen. Nekünk, akik még Bécsből hoztuk be első számítógépeinket – és erre kimondottan büszkék is voltunk –, egy ilyen drasztikus változás feladatot generált. És hát többen rosszul döntöttünk: inkább engedtünk „a nem vagyok maradi” színjáték oltárán.
A kérdés pedig unalomig lerágva még mindig ugyanaz: mennyire engedjük közel, stb. Ennek is meg kell tanulni a kultúráját, mint minden újdonságnak. És ebben is kicsit magyarok vagyunk, mint sok másban. Én ma már szilárdan vallom, amit első perctől kezdve éreztem: kifordulhat technikailag a világ magából, a munkához való hozzáállásnak – szakemberek ezt csak alázatként emlegetik – nem szabad változnia. Sokan próbálják megmagyarázni az egész napos Facebookon lógást, chatelést a modernizációval, és sajnos ezt még annál is többen bekajálják, mert hát nem tűnhetnek maradinak!
Körül vagyok véve több generáció szülötteivel, látom munkájukat, lojalitásukat, tehetségüket. Számomra nagyon érdekes megállapítás az, hogy a legjobb szakembereknek tartott, munkájukat szerető, és nagy elhivatottsággal dolgozók reggel 9 és délután 6-7 óra közötti időszakban történő facebookos bejegyzéseik, twitteres megnyilvánulásaik szinte a nullához konvergálnak. Ha írnak is bármit, azt a saját mobiljukról teszik. Ők hozzák a nyugati standardet. Ettől függetlenül semmiképp nem szeretném azt a tényt világgá kürtölni, hogy bezzeg, aki sokat használja napközben is a social mediát, az nem lehet jó munkaerő. Ez pozíciótól, munkakörtől, gazdasági szektortól és lokalizációtól is nagyban függ.
Sokan a letiltásban látják a megoldást. No, azt már nem! Nem tudnám megemészteni, hogy olyan vezető legyek, aki ilyen drasztikusan nyomul bele mások életébe. Én amúgyis azt látom, hogy a most kikerülő fiatalok ezt az egészet már nagyon a helyén tudják kezelni. Ennek is lecsengett az ismeretlen korszaka. Vezetőként pedig az a feladatom, hogy olyan egyértelmű kontrollrendszert alkalmazzak, amelynek segítségével nem következtetésekből, tévhitekből, socialmedia-használati arányokból, hanem a konkrét eredményből szűrjem le a tanulságokat. Többször szoktam például új key account manager kollégáknak emlegetni, hogy az első betanulási időszak után nem is akarom látni a cégnél. Hozza be a bevételt, aztán menjen, amerre akar. A feladatok készüljenek el határidőre, igényesen, aztán felőlem ott bújhatja a fészbukot, a tvittert, a csetet, ahol csak akarja.
Ezzel mennyire vagyok modern? Azt nem tudom, de arra büszke vagyok, hogy kis cég létünkre négy generáció szülöttei évek óta jól érzik magukat nálunk. És ezt még a Facebookon is megírták… Tehát akkor biztosan úgy van!
Sziebig Andrea
