A pár napos babától a 95 évesig bezárólag van primér tapasztalatom a honi egészségügyről. És az azt támogató e-egészségügyről is. S nem állítom, hogy bármelyikről is szuperlatívuszokban tudnék írni.
Van pár olyan téma, amiről mindenkinek van karakteres véleménye. Ilyen a foci, a politika, férfiaknál a nők, nőknél a férfiak. No meg az egészségügy! Merthogy mindenki érintett benne. Hisz a saját bőrünkön-lelkünkön érezzük, hogy mit kapunk cserébe az év(tized)eken át fizetett járulékainkért. Mindenki látja, bár nem szokás fennhangon megfogalmazni: a társadalombiztosítás az egészségügyi ellátás iránti szükségletnek csak egy részét képes teljesíteni. S nagyjából az is nyílt titok, hogy az orvosi szolgáltatásokhoz való hozzáférés egyenlőtlen, s hosszabb távon is az marad. Aki pedig igazi egészségügyi szolgáltatásra vágyik, arra tart igényt, annak bizony nemegyszer jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia. A teljes egészségügyi költésen belül már jó 30 százalékra rúg a privátfinanszírozásnak az aránya. Ez számomra azt is jelzi, hogy nemcsak szükségből választják az emberek a magánklinikákat, hanem azért, mert nekik így komfortos a prevenció, a gyógyulás, az utókezelés. Mint ahogy nekem is.
S aki a magánszféra berkein belül igyekszik gyógyulni, jól láthatóan szembesül egy sor e-egészségügyi megoldással. Ezekre tagadhatatlanul nagy szükség van, mert hatékonyabbá tehetik az egészségügyi rendszereket, javíthatják az ellátás minőségét. Leveszik az időt rabló adminisztrációs terheket az orvosokról, nővérekről. De nem helyettesítik a személyes kapcsolatot! A képzett és kedves Joli meg Ica nővéreket, az empatikus doktor néniket, meg a sokszor félelmetesnek tűnő doktor urakat. A magánszférában ez a humán faktor is benne van az árban. Az állami szférában pedig az ő létük az, ami sok esetben feledteti az ellátás pénztelenségből adódó hiányosságait. Mert az is látszik, hogy kormányzatról kormányzatra csökken az egészségügyi költségvetési keret, a társadalom pedig öregszik. S ezt a dilemmát a kormányok leginkább az ict eszközeivel tudják feloldani. No meg az egészségturizmussal. Lassan egy plasztikai sebészeti vagy fogászati rendelőben nem hallani magyar szót! Ami azért nem baj… Akik magyarul beszélnek, ők többnyire azok a 30 év feletti üzletemberek és üzletasszonyok, akik igényt tartanak a szépészeti beavatkozásokra. Ők így és ott érzik jól magukat. Mert ezek az egészségügyi intézmények mind a környezet kialakításában, mind felszereltségben, mind pedig az ott használt ict-megoldásokban hozzák az európai szintet. Tiszta sor, hogy nem mehet minden frissen végzett orvos ilyen műintézetbe, de azért az is döbbenetes, hogy mindössze a végzősök fele jelentkezik hazai gyógyításra! Persze amikor az ember fiát az északi sarkkörön túl egy magyar doktor faggatja ékes magyar nyelven, hogy mi is a baja, örül a lelkem. Magyar állampolgári mivoltomban ugyanakkor el vagyok képedve, hogy tud egy orvos 3,5 ezer kilométert ingázni, és ott havi 10 napnyi munkára vállalkozni, miközben itthon is gyógyítania kell. Nem egyszerű dilemma: hogy éljen egy szakorvos minőségi életet és nyújtson minőségi egészségügyi szolgáltatásokat ilyen feltételek közt, és persze az infokommunikáció jókora eszköztárát is latba kell vetnie.
Azt már megszokhattuk, hogy minden kabinet a ciklusa elején az egészségügyi rendszer átalakítására készül. A mostani kormány a legnagyobb szerkezeti reformot ígérte. Ennek a megvalósítása csak az e-egészségügyi rendszerek kialakításával, működtetésével érhető el. Kell ennél jobb hír az informatikus társadalomnak? Ritkán fordul elő, hogy a kormányzatnak úgy kell az informatika, mint egy falat kenyér!
Sziebig Andrea
