Összeszámoltam a múltkoriban, hány sales kollégát „fogyasztottunk” el az elmúlt 5 évben. Voltak, akik lebabáztak, páran külföldre távoztak, néhányukat levadászták, de a legtöbbet mi rúgtuk ki, vagy ezt megelőzendő, önszántukból távoztak. Beugrottak azok a képek, amikor interjúztunk velük. Az első, alapban sok mindent meghatározó interjúk.
Így visszapillantva nekem az volt kezdetben a legmeglepőbb dolog, hogy ezeken az interjúkon nem feltétlenül a delikvensek akarták eladni magukat. Pontosabban ez inkább csak a fiatal, leginkább az Y-generációs versenyzőkre volt igaz, a frissen vagy nemrég végzettekre. Ők azt várták mohón, hogy én adjam el nekik a céget, és érveljek amellett, hogy miért jó nekik, ha hozzánk jönnének dolgozni. Sokszor azt éreztem, hogy úgy néznek rám, mint egy fogyasztói brandre. Ott volt a levegőben az is, hogy ha nem váltom be, amit ígértem, azonnal távozni fognak. Persze akkor is, ha jobb ajánlatot kapnak, tudtam én…
Izgalmasak voltak ezek a beszélgetések. Igazi pszichológiai csörték! Méregettük egymás személyiségjegyeit, s felmértem, hogyan tud majd a delikvens dolgozni velem, hoz-e értéktöbbletet azzal, ha csatlakozik hozzánk.
Én úgy gondolom, mindenképp megéri frissen végzetteket beállítani. Annak ellenére, hogy az ember tudja: az új, ráadásul új típusú munkaerő belépésével vége a jól bevált rutinoknak, biztosan alakítani kell a munkakörnyezeten is. Így sem lesz egyszerű együtt élni azzal, hogy ez a korosztály a lojalitás szónak csak a jelentését ismeri, a jogaival viszont maximálisan tisztában van.
Így hát én azok közé tartozom, akik folyamatosan keresnek pályakezdőket. S bár tudom, hogy másoknak neveljük ki őket, „mások” már egy kész embernél próbálkozhatnak majd be. De addig is, amíg ez bekövetkezik, jó velük együtt dolgozni – bár egy kicsit macerás.
Sziebig Andrea
