Évszak szerint tombolnia kellene a nyárnak, de jó ideje inkább enyhe telünk van. S ha esik, ha fúj, ha hideg van, ha rekkenő a hőség, útra kelünk. Mert erre az időpontra kottáztuk be a szabadságunkat, foglaltuk le a szállást, fizettük ki a repjegyet. Pihenni kell, nincs mese!
Hogy kinek mit jelent a pihenés, és meddig tart, az erősen személyiségfüggő. Volt idő, amikor azt gondoltam, menjenek csak szabadságra a kollégák minimum két hétre egyfolytában, de a háromheti távolléten sem akadtam ki. Aztán persze ahogy változott a gazdasági környezet, úgy rövidültek ezek az időintervallumok… S nem csak az én elvárásaim miatt! Ronda dolog, de nem egy munkáltató él (vissza) a jogával, hogy bizony ő rendelkezik az éves szabadság 75 százalékával.
Azt hiszem, azért a (top)menedzser-társadalom ebben a tekintetben nem feltétlenül a Munka Törvénykönyvében rögzítettek szerint működik, sokkal inkább az üzlet által meghatározottan. Mert azt az egy vagy két hetet, netán hosszú hétvégét is, amit szabadság címszó alatt van távol a cégétől, bizony szoros szimbiózisban tölti különféle digitális eszközeivel, mobiljával, laptopjával, fényképező masinájával, táblagépével.
Legtöbben esküsznek rá, hogy ők bizony naponta csak egyszer néznek rá a mobiljukon a híváslistájukra és az e-mailjeikre… Mégis azt tapasztalom, hogy legtöbben már a bejövő hívásokat sem szűrik, mostanság mindenki elérhető. Persze érdemi diskurzusba csak akkor bocsátkozik a pihenését töltő menedzser, ha nélküle valóban nem megoldható egy probléma. Lássuk be, megváltoztak a kommunikációs szokások. Sokszor eleve e-mailben keressük meg üzleti partnerünket. S nem egyszerű eldönteni, hogy ki van szabadságon és ki nem, hiszen az out of office típusú üzenetek érdemben kimentek a divatból.
Meg aztán azt is látom, egyre kevesebben visznek magukkal nyaralásra notebookot. Mert dolgozni, a szó klasszikus értelmében tényleg senki sem akar, maximum a fényképek letöltögetéséhez teszik be a „megszállott” fotósok a laptopot. De ma már a legtöbben telefonnal fényképeznek, ha fényképeznek egyáltalán. Mert sokan az élményeiket „belül” raktározzák, inkább megélik a pillanatokat, mint megörökítik. Az aztán meg egyenesen feltűnő, hogy akinek van táblagépe, az biztos nem hagyja otthon. Ha másért nem, hogy azon olvasgasson a család. No, erre azért nem tenném a fejem, hogy a család apraja-nagyja egymás kezéből kapkodja az iPadet, hogy azon olvasson digitális könyveket. De hogy mindenki ránéz majd kedvenc weboldalaira, hogy megtudja, mi történik itthon, és a leveleit is átfutja, az borítékolható.
Azt hiszem, ezzel az üzleti-digitális pihenéssel nincs is semmi baj. Sőt, így van jól! Akkor lenne baj, ha egy vezető megengedné magának azt a luxust, hogy kikapcsolja vagy ne vigye magával digitális eszköztárát. Mondván: ne legyen utolérhető. Ezt a kiváltságot csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak. Emlékszem, tíz éve a menedzserek jóformán eltűntek a föld színéről. Akkor az úgy volt rendjén. Ellenben a mostani menedzserréteg nem akar kiesni a munkából hosszabb időre, képben akar maradni. Nekik már nem kényszer, nem teher a munkájuk, hanem szervesen beépült az életükbe. Így érzik jól magukat!
Én is így érzem jól magam. Érdemben ugyanazokat a digitális kütyüket pakolom be a táskámba, mint amivel nap mint nap indulok az ITB-hez. Mindegy, hogy a Révay utca felé veszem az irányt, vagy a Balaton vagy valamelyik tengerpart felé tartok, netán messzi távolba repülök. Ilyenkor csak egy dologra kell figyelnem: pakoljak be töltőt meg konvertert! És mindegy, honnan tartom a szemem a hazai piacon meg a csapatomon. Mások meg rajtam.
Sziebig Andrea
