Konrád György hasonlatával élve úgy kell az embernek az emlékezés, mint lábnak a járás, mert anélkül elsorvad. A tudata is. Én aztán biztosan nem akarok semmiféle sorvadásban szenvedni! Elemi szükségem van az emlékezésre, az emlékeimre, annak bármilyen formája, beleértve a digitálisat is.
Nem tartom magam nosztalgiázós alkatnak, az öncélú múltba révedéstől valósággal kiver a víz. Inkább egy-egy szituáció hozza elő belőlem az emlékeket. Többnyire nem kell hozzá se (digitális) fénykép, se (online) napló, vagy bármilyen közösségi oldal bejegyzéseinek olvasgatása. Már sokszor gondoltam arra, hogy jó lenne kiírni magamból valahogy naplószerűen a körülöttem zajló eseményeket. Nem feltétlenül a tények az érdekesek, hanem sokkal inkább az, hogy mit jelentettek nekem, hogy éltem meg azokat.
Tök izgi például, hogy amikor az anyukám határidőnaplóját lapozgatom, másodpercek alatt beugranak azok a momentumok, amelyeket oda feljegyzett. Lehet, hogy másképp az életben nem jutna mindez az eszembe. Mert ma már nem olyan fontos, nem meghatározó eleme a létemnek. Vagy csak egyszer és mindenkorra ki akartam volna törülni az életemből – amit persze nem lehet. De hát azzal biztatgatom magam, hogy előbb vagy utóbb nekilátok, és a digitális kor teljes eszköztárát latba vetve rögzítem emlékeimet. Mindig megfogalmazódik a fejemben egy apropó, egy kapcsolódó dátum, hogy na majd akkor nekidurálom magam. És aztán eljön az az idő, és azonnal kitűzök egy újabb időpontot…
Azért aki kíváncsi rám, mindenféle személyes blogtól függetlenül nyomon követheti az életem. Nem elsősorban a Facebook-oldalamon publikáltakra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy milyen publicisztikákat írok. Persze a vezércikkek erre valók, de mégis mindig megörülök annak, amikor az olvasók tudatosítják bennem, hogy ők bizony minden héten várják ezeket az írásokat.
Egy „vezért” megírni nem kis munka, idő, felelősség. Hiszen véleményt formál az ember, kapcsolatot tart az olvasókkal, üzenetet küld. Hallottam olyan olvasókról is, akik mindezt összegyűjtik: szépen kitépik az újság harmadik oldalát, és lefűzik ezeket a cikkeket. Zavarba ejtő, megtisztelő cselekedet ez a részükről, és még nagyobb felelősséget ruház rám.
De mint minden éremnek, a publicisztikák „fémdarabkájának” is két oldala van. Időről időre az ellentábor is szájára veszi az embert. Ilyenkor örülni kell! Hiszen egy karakteres írás definíció szerint megosztó, ugye? De ha szkeptikus lennék, akkor azt kellene mondanom: már ez sem a régi! A negatívumokat olvasva mindig ugyanazok az arcok köszönnek vissza: az elküldötteké, a (nemegyszer) kényszerből pályát váltóké, az üzleti életben kevéssé jegyzetteké. Természetesen tények, adatok, konkrétumok nélküli véleményt fogalmaznak meg, hiszen úgy az „igazi”.
Régebben komoly, értelmes, szakmai vitákat is lehetett „vívni” egy-egy kérdéskörben, és nem az online felületet használták négyen vagy akár öten (!) is sértettségük kiírására. Innentől kezdve az egész ugyebár vicces. Legtöbbször túllépnek már az én írásom kritikáján, és az egész menedzsertársadalomról leszedik a keresztvizet. Mi vezetők nem úgy viselkedünk, ahogy azt például az online véleményformálók képzelik. Már vagy jó 10 éve… Pedig a világ változik! Emlékszem, volt is ebből épp elég szóváltásom egy-egy épp topon levő menedzserrel, amelyekből aztán olykor hosszú távú barátságok is kötődtek ám!
Nekem az ilyen „pengeváltások” hiányoznak. És ezeknek az időknek az emlékét meg is akarom őrizni.
Sziebig Andrea
