Betörtek életünkbe a videókonferenciák, és huzamosabb ideig itt is maradnak. Egy felmérés szerint a home office-ban dolgozók közel fele (47 százaléka) napi egy-két videóhívásban vesz részt, de szerencsére csak 5,8 százalékuknak kell 5 vagy több videóhívásnál jelen lenniük. A hívások mennyiségétől függetlenül, azt érezzük, hogy videókonferenciás napokon sokkal jobban kifáradunk, mint egy aktív munkával töltött időszakban.
A jelenség sokakat érint, okait egy amerikai pszichológus, Jeremy N. Bailenson meg is találta. A „Nonverbal Overload: A Theoretical Argument for the Causes of Zoom Fatigue” című tanulmányában jellemzően a Zoom okozta fáradtság okait írta le, de a kutatásban azt is jelzi, hogy az összes többi videókonferenciás megoldásra is érvényesek a feltételezései.
Egymás szemébe bámulunk közelről
Eléggé természetellenes, amikor több résztvevő arcát és tekintetét kell követnünk közelről, fél-egy órán keresztül. A pszichológus szerint az emberek a kikényszerített közelséget nem szeretik: például, mikor egy liftben túl közel kényszerülünk idegenekhez, akkor már nem is nézünk egymás szemébe, hanem a telefont vagy a földet bámuljuk a rövid utazás alatt.
A videókonferencia-hívások alatt a közeli kapcsolataink számára fenntartott viselkedés – hosszasan, közvetlenül nézünk egymás szemébe és az arcok közel vannak hozzánk – a megszokott kapcsolattartási forma lett kollégáinkkal, alkalmi ismerőseinkkel, néha teljesen idegenekkel is. Egy normális, a valós világban történő megbeszélésen a távolság nagyobb az emberek között. Nem néz mindenki egyszerre a beszélőre, sokan jegyzetelnek, mások a kivetítőn a prezentációt nézik, és vannak olyanok is, akik csak nézelődnek. A videókonferencia-megoldásoknál azonban a résztvevők a szemeink előtt vannak, közel hozzánk, néha órákon át. Ez természetellenes, ezért megterheli az emberi szervezetet.
Kézenfekvő megoldás, ha az emberek távolabb ülnek a kamerától, hogy miközben magyaráznak egy gesztikulálnak, nemcsak az arcuk, hanem egész testük látsszon. Segít még ha kisebb kijelzőn követjük az eseményeket, vagy a számítógépen mellőzzük a teljes képernyős módot – a kisebb arcok kevésbé terhelnek meg.
Megnő a kognitív terhelés
A szemtől-szembeni találkozókon a nonverbális kommunikáció természetesen és különösebb erőfeszítés nélkül folyik, a legtöbb esetben nem is használjuk tudatosan a testbeszéd eszközeit. A videókonferencián a testbeszéd jeleit nehéz fogni, értelmezni, gyakran kell kompenzálni vagy tudatosan használni egy-egy gesztust. Így keményebben meg kell dolgoznunk azért, hogy a többiek megértsék és fogadják a jeleket – ami újból rendkívül fárasztó. Például túlzottan figyelünk arra, hogy a kamera középpontjában legyünk, túlzottan bólogatunk, amikor egyetértünk, vagy várnunk kell pár másodpercet, míg megérkeznek az egyetértés jelei.
Ha nem használjuk a videókamerát, és csupán hangunkkal vagyunk jelen a megbeszélésen, a fáradáson segít, de a kommunikáción nem. Valójában a videókonferencia-megoldásokat nem a gyakori és intenzív, elhúzódó megbeszélésekre találták ki.
Egész nap a tükörbe nézünk
Képzeljük el, ha a valóságos irodában, 8 órán keresztül mindenhová követne valaki egy tükörrel, és minden egyes beszélgetéskor, feladatkor meggyőződne róla, hogy rendesen látjuk magunkat benne. Eléggé furcsán hangzik, de egy videókonferencia alkalmával ez történik. Amikor alapból látjuk a saját kameránk képét, a saját arcunkba bámulunk órákon át. Az állandó tükörbenézésnek is megvan a maga következménye: az ember szociálisabban viselkedik, ám ez az állandó önértékelés rendkívül stresszes. A megoldás az lehet, hogy kapcsoljuk ki a a saját kameraképünket.
Csökken a mozgásterünk
A videókonferencia leszűkíti a mozgásterünket. Mindig közel ülünk a kamerához, hogy beszélgetőtársaink jól lássanak a képernyőn. Sok esetben jegyzetelnünk is az értekezleten, ami azt jelenti, hogy a számítógép billentyűzetének közelében vagyunk. Egy normális értekezleten felállunk, mozgolódunk, nézelődünk. A videóhívás alatt egy helyben ülünk, egy irányba, a képernyőre nézünk arra vigyázva, hogy minél kevesebbet zavarjuk mozgásunkkal a beszélgetést.
A mozgásteret virtuálisan kibővíteni nem könnyű. Lehet távolabb kerülni a kamerától, de akkor a hangunk halkul le. A VR-sisakos, avataros konferenciák ugyan már lehetségesek, van kereskedelmi megoldás is, de ez a kor még nem köszöntött be.
Vass Enikő
