Ellenzői szerint alapelveiben elhibázott a szellemi tulajdont védeni hivatott, a kalózkodás és hamisítás elleni nemzetközi fellépést egységes keretbe foglaló ACTA. Nem csak rossz válaszokat ad, de eleve rossz kérdéseket tesz fel.
Veszélybe kerül az internet szabadsága! Magánszemélyeket is sokmilliós pénzbírságra vagy szabadságvesztésre lehet ítélni fájlmegosztásért! A repülőtereken ellenőrizhetik a számítógépeket, adathordozókat, és elkobozhatják, ha illegális tartalom található rajtuk! Régen kapott akkora és annyira negatív hírverést hazánkban nemzetközi egyezmény, mint a január 26-án (egyébként az EU-tagországok többségével egy időben) aláírt ACTA (Anti-Counterfeiting Trade Agreement).
Ahogy az már lenni szokott, az eredendően a hamisítás és kalózkodás ellen, valamint a szellemi tulajdon védelmében kidolgozott megállapodásról terjengő rémhírek jó része megalapozatlan volt. Ezzel együtt még bőven van mit kritizálni az egyezményen – amit a márciusi itbusiness club résztvevői nem is mulasztottak el megtenni.
Előkészítés fű alatt
Nem kis részben okozott félreértéseket az a mód, ahogy az egyezményt megtárgyalták és elfogadták, mondta a rendezvény egyik előadója, Mayer Erika internetjogász. Születésének titokzatosságát jól jelzi az a tény is, hogy a különféle források még abban sem tudnak megegyezni, mikor is kezdődtek a róla szóló tárgyalások – egyaránt előfordul 2006-os, 2007-es de még 2008-as évszám is.
Annyi bizonyos, hogy az előkészítés teljes titoktartás mellett zajlott. Az első részletek 2009-ben szivárogtak ki, és ekkor értesült róla a civil társadalom is. A nyilvánosságra hozott tervezet viszont rögtön kivágta a biztosítékokat az érintettek körében, mert korábban nem látott szankciókat helyezett kilátásba a szabadalmak, szerzői jogok akaratlagos vagy szándékolatlan, vélt vagy valós megsértése esetére. Ebből a korai változatból származnak többnyire azok a rémhírek is, amelyekkel az internetes fórumok közönsége ijesztgeti magát és egymást.
A tiltakozások hatására 2010-ben sokat finomítottak az egyezmény szövegén, a legdurvább előírások kikerültek belőle, és szép lassan az internetes közösség is elfelejtkezett róla. Az sem vetett nagyobb hullámokat, amikor a végleges egyezményt tavaly októberben aláírta az első nyolc ország (Japán, Ausztrália, Kanada, Korea, Marokkó, Új-Zéland, Szingapúr és az Egyesült Államok). Ezért is érte meglepetésként a magyar szakmai és a laikus közvéleményt egyaránt, amikor január végén Tokióban a magyar kormány képviselői szintén aláírták a megállapodást, és a titkolózás miatt alakulhatott ki az a kép, hogy a végleges szöveg megegyezik a sokat kritizált 2010-es változattal.
Nehezen lehetett volna szerencsétlenebbül megválasztani az aláírás időpontját. Alig egy héttel korábban sötétült el számos népszerű weboldal és -szolgáltatás, tiltakozásul az amerikai HIPA és SOPA törvénytervezetek ellen. A nagy nyilvánosságot kapó akció visszhangja még el sem ült, amikor az ACTA, egy újabb, az internet megszokott működését erőszakos szankciókkal felborítani szándékozó szabályozás került elő. Nem csoda, hogy a felháborodás össztüze egyből rázúdult.
|
A tudósok lázadása |
|---|
|
Nem csak a digitális világban zajlik lázadás az alkotók munkájából tetemes hasznot húzó közvetítők ellen. Egy cambridge-i matematikus, Timothy Gowers indította el azt a bojkottot a világ egyik legnagyobb tudományos kiadója, a holland Elsevier ellen, amelyhez rövid időn belül több ezer kutató csatlakozott. Gowers és támogatói addig nem publikálnak a kiadó lapjaiban és nem szerkesztenek ott megjelenő cikkeket, amíg az Elsevier nem változtat üzleti modelljén. Jelenleg ugyanis a kiadó – hasonlóan a tudományos lapok többi kiadójához – semmit nem fizet a tudósoknak a megjelenő cikkekért; mi több, sok esetben utóbbiaknak kell több száz, esetenként több ezer dollárt leszurkolniuk, ha kutatási eredményeiket rangos szakfolyóiratokban akarják látni. Márpedig a kutatóknak létérdekük, hogy publikáljanak, hiszen így maradhatnak benn a tudományos világ vérkeringésében és emelhetik idézettségi mutatóikat. Mindeközben a kiadóknak óriási üzlet a szakfolyóiratok megjelentetése. Az előállítás minimális költséggel jár, a publikációkat viszont csomagban és igen borsos áron adják az egyetemeknek, kutatóintézeteknek, amelyek kénytelen-kelletlen megveszik azokat a lapokat is, amelyekre semmi szükségük nem lenne. A bojkott hatására az Elsevier részben meghátrált: csökkentette a matematikai folyóiratok árát és ingyenesen hozzáférhetővé tette 14 szaklap négy évnél régebbi archív cikkeit. |
Aggályos megfogalmazások
Node pontosan mi is váltotta ki ezt a felháborodást? Mint láttuk, az internetes közbeszédben forgó felvetések többsége rémhír, ám ennek ellenére az egyezmény végleges szövegében is számos olyan pont van, amely nem alaptalanul aggasztja a jogvédőket, tette hozzá Stefan Marsiske civil aktivista.
Az aggályos pontok már az általános rendelkezések között felbukkannak. A kártérítésekről rendelkező 9. cikkely szerint a kártérítés megállapításánál a bíróság figyelembe veheti az elmaradt nyereséget vagy az ajánlott kiskereskedelmi árat – mégpedig a jogosult bemondása alapján. Jól látszik, hogy a jogalkotók abból az alapelvből indultak ki, hogy a jogsértő módon megszerzett tartalmat a felhasználók megvették volna – amit soha, sehol egyetlen felmérés vagy statisztika sem igazolt. Az egyéb problémás passzusok között van, hogy már feltételezett jogsértés esetén is lehetőség lenne minden érintett félről és féltől információt kérni.
A digitális környezetről rendelkező szakaszokban a nem kellő pontossággal definiált kifejezések okoznak zűrzavart. Stefan Marsiske szerint például nem határozták meg, mi számít kereskedelmi mennyiségnek vagy forgalomnak (commercial scale). „Ha a saját blogomra kiteszek egy programot, és azt húszan töltik le, az még talán nem kereskedelmi mennyiség. De ha már ezren vagy ötezren töltik le, akkor már annak minősül, és vonatkozik rám az ACTA? Nem tudom” – hozott egy példát a jogvédő.
A 27. cikkely a jogérvényesítési eljárásokkal kapcsolatban olyan, bármit magukba foglaló megállapításokat tesz, amelyeket bárhogy lehet értelmezni, és ezek alapján minden olyan tevékenység ellen fel lehet lépni, amely akár közvetett módon is segíti a jogsértést. Egy másik pont az iparági szereplőket is bevonja a szabályozásba. Ez első pillantásra jónak látszik, de jobban belegondolva nincs másról szó, minthogy az eddig a bíróság közreműködését igénylő, komoly jogi felügyelet mellett zajló ügyeket magánkézbe adják. „Így teljesen ellenőrizhetetlenné válik az egész folyamat, ami rendkívüli veszélyeket rejt magába” – figyelmeztet Stefan Marsiske.
Idejétmúlt elvek
De talán nem is ezek a kétértelmű, pontatlan definíciók és megfogalmazások jelentik a legnagyobb bajt az ACTA-val kapcsolatban. Kritikusai szerint az egyezménynek az egész szellemisége, koncepciója elhibázott, olyannyira, hogy a mostani szöveg javítgatásával sem lehetne elfogadhatóvá tenni. „Nem csak az a gond, hogy rossz válaszokat ad. Sokkal komolyabb probléma, hogy már eleve rossz kérdéseket tesz fel” – fogalmaz Stefan Marsiske.
A szabályozásnak ugyanis nem a szankciókra, a minél szélesebb rétegek kriminalizálására kellene helyeznie a hangsúlyt, nem az elavult üzleti modelleket kellene védenie, hanem – a szellemi tulajdon védelme eredeti céljának megfelelően – az alkotást, az innovációt kellene ösztönöznie és finanszírozhatóvá tennie. „De miért ösztönözne további szellemi alkotásra, hogy az örökösök a szerző halála után 70 évig még hasznot húznak egy műből?” – kérdi a jogvédő.
A szellemi tulajdon védelmét természetesen mindenki fontosnak tartja, de ezt nem lehet úgy megoldani, hogy közben a jogalkotók figyelmen kívül hagyják a technológiai fejlődést vagy a megváltozott felhasználói környezetet. Márpedig az ACTA ezt teszi: a 20. (bizonyos esetekben a 19.) század fogalmaival és eszközeivel próbál megoldást találni 21. századi problémákra, ami nem egyszerűen káros, hanem egyenesen zsákutcát jelent.
Bizonyos értelemben viszont nem is maga az ACTA a probléma, hanem pusztán a mélyebben fekvő problémák tünete, tette hozzá Kerékfy Pál. Az egyezmény igyekszik egységes nemzetközi keretrendszerbe foglalni a szellemi tulajdon védelmét szolgáló szabályozásokat, itt-ott szigorítva rajtuk. Az már nem az ACTA bűne, hogy a meglévő szabályozások is elavultak, idejétmúlt szemléletet tükröznek. „Amíg egy zenemű csak a kiadó segítségével jutott el a közönséghez, volt értelme védeni az általa teremtett hozzáadott értéket. Ma viszont már sok esetben semmi szükség rájuk, és ha a szabályok gátolják az innovációt, szembemennek a modern felhasználói szokásokkal, előbb-utóbb el fogja őket sodorni egy forradalom” – mondja a szakember.
Stefan Marsiske szerint az ACTA egyik legnagyobb jogalkotási hibája, hogy nem teszi lehetővé a szabályok lazítását az aláírók számára, a szigorítást viszont minden esetben. Lehet azzal védekezni, hogy a javasolt eljárások, szigorítások nem kötelezőek – Magyarországgal kapcsolatban is elhangzott, hogy a jelenlegi követelmények és szankciók kielégítik az ACTA elvárásait –, de ha már egy-két országban bevezetik egyik-másik módszert, az könnyen ürügyként szolgálhat másoknak is hasonló szigorításokra, és hamarosan már a szigorúság válik best practice-szé.
Lehet másképp is
Azt is felróják az ACTA-nak a szakértők, hogy kinyilvánított célját sem képes maradéktalanul betölteni, amennyiben igazából nem is a jogosultak (szerzők, alkotók) érdekeit védi, hanem azokét a jogkezelő és jogérvényesítő szervezetekét, amelyeknek a szellemi tulajdon előállításához voltaképpen semmi közük nincs. Ezek a nagy lobbierejű szervezetek (Entertainment Software Association – ESA, Recording Industry Association of America – RIAA vagy éppen a Motion Picture Association of America – MPAA) már a kezdetektől részt vettek az egyezmény kidolgozásában, és hatásuk erősen meg is látszik a végső egyezmény szellemén betűjén.
Mindezek a szervezetek már korábban is élen jártak a digitális tartalom megosztásának új módszerei elleni küzdelemben, perek sokaságát indították szolgáltatók, fájlmegosztók vagy éppen egyéni letöltők ellen. Az ő lobbitevékenységüknek egyfajta megkoronázása lehetne az ACTA, amely a szigorúságot immár nemzetközi szintre emeli. Harcosságuk persze nem érdek nélkül való: a különféle forrásokból beszedett jogdíjak döntő hányada náluk csapódik le, abból a szerzőknek, alkotóknak csak kisebb hányad jut.
Ugyanezek a szervezetek azok, amelyek foggal-körömmel nehezítik az új terjesztési csatornák beindítását, ezzel is az illegális letöltés felé terelve a felhasználókat. Pedig már léteznek olyan üzleti modellek, amelyek figyelembe veszik a megváltozott felhasználói szokásokat. Az első rést még az iTunes ütötte a pajzson azzal, hogy nem csak albumonként, hanem számonként is megvásárolhatóvá és letölthetővé tette a zenéket. Később megjelentek, és az Egyesült Államokban nagy népszerűségre tettek szert azok az előfizetéses konstrukciók, amelyek csekély havi díj ellenében óriási mennyiségű videotartalmat tesznek fogyaszthatóvá.
„A többség ma már így akar tartalmat fogyasztani: nem megvenni és birtokolni akarja, hanem sokkal inkább időlegesen használni, megnézni”, mondja Mayer Erika. Európában ezek az üzleti modellek még mindig nem terjedtek el, és ettől aligha függetlenül az öreg kontinensen jóval többen választják az illegális letöltést, mint a fizetős fogyasztást – miközben az Egyesült Államokban pontosan fordított az arány.
De a fejlődést semmiképpen nem lehet megállítani, és ha az ACTA révén a jogtulajdonosok (és még inkább a jogkezelők) időlegesen győzelmet is aratnak, ez a győzelem pirruszi lesz. A szerzők, alkotók, előadók közül is egyre többen ismerik fel, hogy a közvetítők (kiadók, jogkezelők) kihagyásával is elérhetik rajongóikat. Jó példa erre napjaink egyik legnépszerűbb szerzője, Paolo Coelho, aki már ingyen elérhetővé tette legújabb művét a neten, de említhetnénk azokat a zenészeket is, akik maguk teszik közzé zenéjüket a YouTube-on.
Ugyanakkor a szakértők nem reménykednek a gyors változásban. „Amíg a tartalomipar álláspontját a közvetítők, a jogkezelők határozzák meg, és az ő befolyásuk érvényesül a jogalkotásban, nem várható érdemi közeledés az ellenérdekelt felek álláspontjában”, mondja Mayer Erika. Még keményebben fogalmaz Stefan Marsiske: „Addig nem rendeződik a helyzet, amíg a mára fölöslegessé vált közvetítők ki nem pusztulnak; a kérdés csak az, hogy addig mennyi kárt okoznak”.
Ami a közeljövőt illeti: az ACTA-t most egyelőre ad acta tették Európában és ezzel Magyarországon is. Az egyezményhez nemcsak a még vonakodó öt EU-tagállamnak (Ciprus, Észtország, Hollandia, Németország, Szlovákia) kell csatlakoznia, hanem az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia. Ez utóbbi késedelmet szenvedhet, mert Brüsszel felfüggesztette a ratifikálást mindaddig, amíg újra meg nem vizsgálják, hogy az egyezmény összeegyeztethető-e az uniós joggal.
Schopp Attila
