Vajon mi kellemetlenebb: ha halottaink „tovább élnek”, s a neten minduntalan beléjük botlunk, vagy pedig az a tudat, hogy miután meghalunk, digitális hagyatékunk, beleértve a legbizalmasabb adatainkat, mások kommentjeinek szabad prédájává válik? Mi lesz, ha halálunk után, a levelezésünket olvasva, a gyermekeink megtudják rólunk mindazt, amit egész életünkben el szerettünk volna titkolni előlük?
Egyre több a halott a Facebookon. Évente mintegy kétszázezren halnak meg. Ők már nem tudják törölni magukat, ezért a legnagyobb közösségi hálón immár külön űrlap áll a hozzátartozók rendelkezésére, amelynek kitöltésével szeretteik oldalának emlékoldallá változtatását kérhetik. De létezik Facebook-alkalmazás arra is, hogy a halálra készülő még életében maga készítsen digitális végrendeletet; rendelkezzen fiókjainak törléséről, szöveges vagy videoüzenetet hagyhat utódainak. Mindez egy évtizeddel a Facebook létrejötte után, mostanában válik milliós nagyságrendű problémává. Más oldalaknál a dolog valamivel simábban megy: inaktivitás esetén jelenleg a Twitter 6, a Gmail 9, míg az AOL potom egy hónap után törli a fiókokat.
Digitális lábnyomunk már életünkben is kellemetlenül nagyra nőhet. Nemcsak a gyermekeink, hanem a kollégáink, munkaadóink – horribile dictu: az ellenségeink – is rengeteget megtudhatnak rólunk, amit jobb lett volna, ha sosem tudnak meg.
A Facebook és a Google „belső használatra” még akkor is megőrzik az adatainkat, amikor mi már régen töröltük azokat, akkor is követik netes tevékenységünket, amikor be sem vagyunk jelentkezve. Még Barack Obama elnök is figyelmeztetett egy tavalyelőtti beszédében: „Az internet olyan felületté vált, ahol semmi sem tűnik el. Jól vigyázzunk, miket publikálunk a Facebookon vagy a YouTube-on, mert bármi, amit online közlünk magunkról, felhasználható ellenünk”. Adatainkat intézmények sokasága titkosítja és tárolja; nem kétséges, hogy hamarosan jogászok hada foglalkozik majd a digitális felejtés jogával.
Az emlékezés és segédeszközei
Bemutatkozáskor nem jegyezzük meg valakinek a teljes nevét? Majd bejelöljük egymást a Facebookon. Nem emlékszünk a tudós nevére, akiről a professzor beszélt? Beütjük a Google-ba, amire emlékszünk, és kidobja nekünk a nevet. Tárolni könnyű, törölni nehéz; nem az emlékezés, hanem a felejtés kerül erőfeszítésekbe.
Évezredekig éppen fordítva volt. Az emlékezéssel – az embernek azzal a képességével, hogy elraktározzon, megőrizzen és előhívjon információkat és élményeket – hagyományosan a filozófia foglalkozott, a huszadik században főként a kognitív pszichológia, legújabban pedig a számítógép-tudományok. Az emberiség immár harmadszor él át olyan forradalmat, amelyben az emlékezést új technikai találmányokra bízza – egykor az írás, a tizenötödik századtól kezdve a könyvnyomtatás, legújabban pedig a számítógépek veszik át az embertől az emlékezés terheit. Nekünk csupán pár kulcsszót kell a fejünkben tartanunk, a többire elég, ha a gépeink emlékeznek.
Azóta bízzuk számítógépekre az emlékezést, amióta azok az átlagember számára is elérhetők: a személyi számítógépek megjelenése, különösen pedig a kilencvenes évek eleje óta, amikor az Apple Newton MessagePad, a Palm Pilot, a Pocket PC megszülték a pda, lényegében a digitális emlékezetkiegészítő fogalmát. Bárki számára hozzáférhetővé vált a kézírás és beszéd digitalizálása.
Ugyanekkor felpörgött az interneten a digitális adatok akkumulálása. Az internet kevesebbet emlegetett, de mindenki által elvárt alaptulajdonsága, hogy ami egyszer felkerült, az ott is marad – kivéve ugye a saját személyes adatainkat…
Az emlékek tárolását a merevlemezek, szerverek és memóriakártyák, a felidézést a hálón – a felhőben – kereső Google és más keresők segítik, illetve végzik el helyettünk, miközben az internetre kapcsolt, a pda-kat kihalásra ítélő okostelefonok mindezt integrálják, „finomhangolják” a számunkra.
Keressünk csak rá (mondjuk a Google-ön): a görög hagyomány szerint két forrás eredt a boiótiai Trophóniosz barlang mellett; Mnémoszüné, az Emlékezés, és Léthé, a Felejtés forrása. Ezeknek a vizéből ittak a zarándokok, mielőtt az ottani híres jósdához fordultak volna. Léthéből azért ittak, hogy elfelejtsék a földi élet gondjait, Mnémoszüné vizéből pedig azért, hogy a másvilági dolgokra emlékezzenek. A beavatottak kiváltsága volt, hogy haláluk után a Léthé helyett a Mnémoszüné vizéből ihattak.
„Európa filozófiai gondolkodása a görögök hatására évszázadokon át a nem felejtés, vagyis az emlékezet és az emlékezés tartományában kereste az igazságot, s csak az újkorban tett tétova kísérletet arra, hogy a felejtésnek is némi igazságot szolgáltasson” – írja Harald Weinrich „Léthé – A felejtés művészete és technikája” című, 1997-es könyvében.
Mnemotechnika és a képzelet
A könyvnyomtatás előtti időkben a szónokoknak mindent fejből kellett tudniuk. Ez komoly felkészültséget igényelt, amihez a mnemotechnika tudománya állt a rendelkezésükre, azoknak az eljárásoknak az összessége, amellyel az emlékezőképesség fejleszthető. E tudomány Gutenberg után is még jó ideig nagy népszerűségnek örvendett, olyannyira, hogy például Giordano Bruno olasz filozófus a maga idejében korántsem arról a nézetéről volt híres, hogy szerinte végtelen számú világegyetem létezik, vagy hogy a Föld forog a Nap körül (mely nézetei miatt 1600 februárjában máglyán megégették), hanem arról, hogy kiválóan értett az emlékezéstudományhoz, amelyet Európa-szerte sokan éppen tőle szerettek volna megtanulni.
Bruno, aki rendkívüli tekintélynek számított a mnemotechnikában, jobban megterhelte az emlékezni vágyó agyat, mint gondolnánk. Ars memoriae című írásában mandalákhoz hasonló ábrákkal „nehezítette” az emlékezést, a fogalmakhoz helyeket és képeket, a tényekhez szimbólumokat rendelt, abban a meggyőződésben, hogy az egyik segít majd felidézni a másikat. Platón késői tanítványaként azt vallotta, hogy minden megszerzett tudás voltaképpen anamnészisz – emlékezés –, azaz visszaemlékezés egy ősi, elfeledett tudásra. Maga Platón Theaitétosz című párbeszédében az emberi lelket viaszhoz hasonlította, amelyben minden benyomás nyomot hagy – voltaképpen ma is körülbelül így képzeljük el az agyat, amelybe ismereteink révén új barázdákat szántunk bele.
Bruno úgy képzelte, hogy az immanens dolgok a transzcendens dolgokra való „emlékezéssel” jobban megmaradnak majd a fejünkben. Igaz, talán éppen azért volt hatékony a mnemotechnikája, mert jó alaposan megdolgoztatta az emlékezni tanulók agyát; a memória ugyanis semmi mással nem fejleszthető annyira, mint folyamatos agytornával, vagyis – éppen a memorizálással. Ő maga azt vallotta, hogy az emlékezés a képzelet fejlesztésével javítható a leginkább. Brunót igazolja a mai kognitív pszichológia is, amely szerint az emlékezés három fázisa, a bevésés, tárolás és a felidézés között a kulcsszerep ez utóbbinak jut; ha fel akarjuk idézni a régi emlékeket, akkor saját, jelenlegi fantáziánk segítségéhez kell folyamodnunk.
Az itáliai reneszánsz idején a szónoklattan segédtudományának számító mnemotechnikának is volt egy segédtudománya, az ars oblivionis, vagyis a felejtéstudomány, amely szerint ahhoz, hogy valamit megjegyezhessünk, előbb el kell takarítanunk az útból a korábbi emlékeket, máskülönben az agyunkban zavar keletkezik.
Felejtéstudomány
Az emlékezéssel foglalkozó kísérleti pszichológus, Hermann Ebbinghaus is azzal próbálkozott 1885-ben, hogy értelmetlen hárombetűs jelsorokat (nol, bif, par, jev, zud, zam stb.) véssen kísérleti alanyainak az emlékezetébe. Ezek közé óhatatlanul értelmes szavak is becsúsztak – ám ezeket Ebbinghaus igyekezett kigyomlálni, mondván, az értelmes szavak korábban megtanult asszociációkat hordoznak, ezért ellenőrizhetetlenül befolyásolhatják az anyag megtanulását. Bár az értelmetlen szövegek biflázása például a gyógypedagógiában ma sem ismeretlen, többnyire éppen az asszociációk és a felejtés mozzanatai fontosak az emlékezésben; az adatok soha nem látható bőségben állnak rendelkezésre.
Nemcsak nekünk, a gépeknek is szükségük van a felejtésre. A számítógépeknek – akárcsak az embereknek – rendszeres memória-lomtalanításra van szükségük. A tavaly elhunyt John McCarthy, a mesterséges intelligencia fogalmának megalkotója találta fel 1959-ben az első szemétgyűjtő (garbage collection) eljárást, amellyel a számítógépek memóriakezelése automatikusan elvégezhető: a program felszabadítja azokat a memóriaegységeket, amelyeket az egyes programok már nem használnak, de a gép ezt magától nem érzékeli.
Nem köztudott, hogy nincs optimális szemétgyűjtő eljárás, nincs hibátlan, minden szempontból megfelelő memóriakezelés. Minden jelenleg ismert módszernek vannak komoly hibái: túl sok ideig tart, töredezettséget okoz (egyre kisebbek az egybefüggő szabad tartományok), könnyen hibáz, kihasználható stb. A kutatási terület jelentősége mostanában, a végtelen mennyiségű, olcsó RAM korában, a memóriában végzett „big data” (nagy adat-) feldolgozás idején erősen megnőtt.
A nagy háttértárakkal kapcsolatban évtizede ismert az „információ-élettartam menedzsment”. Hogy az adatok a keresletnek megfelelő sebességű és elérhetőségű tárolóban legyenek. Továbbá a „deduplikáció”: ne tároljuk kétszer vagy többször ugyanazt.
A törlés Viktor Mayer-Schönberger szerint is rendkívül fontos: Amerikában két éve megjelent bestsellerében, a „Delete – The Virtue of Forgetting in the Digital Age” (Törlés – A felejtés erénye a digitális korban) című könyvben azt írja, ma „jóval több időre és energiára van szükség az adatok törlésére, mint azok megtartására. Pedig a felejtés értékes. Anélkül például nem tehetnénk meg, hogy – ha hibáztunk – újabb sanszot adjunk magunknak cselekedeteinkben”.
Támad a múlt
De vajon tekinthető-e a Delete gomb megnyomása felejtésnek? Hiszen az az ember, aki az emlékeit a hozzáférhető memóriából hagyja a hozzáférhetetlen memória szintjére süllyedni, attól még megőrzi azokat az emlékeket, mi több, a technika is lehetővé teszi a kitörölt adatok helyreállítását. Lehet, hogy felejtés nem is létezik, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk lehetőleg elkerülni a túlemlékezést?
Ilyesmi a Facebook és a Google kora előtt is létezett, ha nem is mint normális, hanem szélsőséges, patologikus állapot. A leghíresebb eset egy bizonyos Seresevszkijé, aki az 1977-ben elhunyt szovjet-orosz pszichiáter, Alekszandr Lurija páciense volt.
Seresevszkij hiánytalanul visszaemlékezett mindenre, amiről csak tudomást szerzett, s mindent korlátlan ideig meg is őrzött az emlékezetében – vagyis képtelen volt felejteni. S miközben minden apróságot a fejében tartott, a legalapvetőbb elvont gondolatok megfogalmazására sem volt képes. Az „Unforgettable” című sorozat csinos főhősnője viszont nem küzd ilyen problémákkal, pedig 9 éves kora óta semmit nem felejt nővére elvesztésének hatására, nehogy felejtésbe merüljön. Sajnos, mint kiderül, képessége tudatmódosító szerekkel megszüntethető, amit az általa üldözött bűnözők ki is használnak.
Nem szabad túlbecsülni az internet akkumuláló természetét. Az egyes webhely-üzemeltetők anyagi helyzetétől függ, mennyit tartanak meg a régi tartalmakból. A Facebook-bejegyzések megmaradnak, de elérhetőségük nem általános. A Skype-csevegések a beszélgetés lezárásakor elvesznek. Még a legértékesebb blogbejegyzések fennmaradása is annyi tényezőtől függ, hogy véletlenszerűnek tekinthető. Így aztán a történelem visszaidézhetősége nem sokat javul az információs társadalmakban. Már csak azért sem, mert az értelmezés mindig az aktuális befogadóra vár, legyen az egy személy, vagy egy egész nemzet.
Gerlóczy Ferenc
