Egy pályakezdő diplomással szemben általános elvárás, hogy több nyelven beszéljen tárgyalási szinten, okleveleit pedig kelendő szakmákból szerezze. De hogy éppen melyik szakma a kelendő, az már a képzés évei alatt megváltozhat!
Nem tudni pontosan, hogy jelenleg mi az ördög is zajlik pontosan a világgazdaságban: éppen kilábalóban vagyunk egy válságból, vagy egy újabb felé tartunk? Vagy mindkettő? Mindenesetre az biztos, hogy egyfajta konszolidációs folyamatnak vagyunk részesei. Annak érdekében, hogy gyorsan tudjunk kilábalni, csak egy út létezik: a versenyképesség fokozása. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha lenyúlunk a gyökerekig, és az oktatás-képzés megreformálásán keresztül tudás alapú gazdaságot építünk.
A helyzet úgy áll, hogy az új felsőoktatási törvény révén, az állam legalábbis igyekszik megtenni a magáét, a munkaerőpiacon jelen lévő cégek bizalma pedig továbbra is töretlen a nagy nevű felsőoktatási intézmények iránt. Már csak az a kérdés, hogy azok mit tesznek majd a kényes egyensúly fenntartása érdekében? Azaz, végre általánosságban is elindul egy olyan, újragondolt oktatási szisztéma, amely képes piackonform készterméket (végzett hallgatót) kitermelni magából, avagy továbbra is marad az a jelenlegi status quo, hogy a cégek általában hiába várnak jól képzett munkaerőre az egyetemek portáján?
Elemzők egyetértenek abban, hogy legalább tíz-tizenöt évnek kell eltelnie, mire az oktatás és képzés hatásai érezhetővé válnak a nemzetgazdaságban. A hazai diplomások száma a 2000-es évektől gyors ütemben növekedett, olyannyira, hogy az oktatáspolitikusok egyöntetű véleménye szerint számuk a kritikus határhoz közelít.
Ami biztosan kell: reform!
Ez még talán kevésbé volna baj, ám a szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a magyar diplomások foglalkoztatottsága – de a középiskolai végzettségűeké is – jóval elmarad a nyugati átlagtól. Magyarul: hiába van rengeteg diplomásunk, a felsőoktatásból a munkaerőpiacra tartó „szakemberek” közül csak keveseknek van a piaci igényeknek megfelelő képesítésük. Régi nóta ez már, de továbbra is fújható.
További probléma, hogy még mindig kis hangsúlyt fektetünk a műszaki és természettudományos tantárgyakra, pedig valójában ezen változtatva lehetne igazán hatékonyan úrrá lenni a hazai gazdasági teljesítményt hátráltató szakemberhiányon. Egy 2010-es adat szerint Magyarországon az egyetemi-főiskolai hallgatók csupán tíz százaléka tanult reálszakon, miközben a természettudományos és műszaki területen képzett diplomások aránya az OECD átlagában 25 százalék körül volt, sőt a távol-keleti országokban ez a szám a 40 százalékot is meghaladta. Ám nemcsak mennyiségi, hanem minőségi hiányosságok is jellemzik a hazai oktatást. Példaként említhető a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság, amely független szakmai testületként a hazai felsőoktatás minőségéért vállalt felelősséget; új tagjai között viszont furcsa módon nagyítóval kell keresni a műszaki területen végzett embereket. Akkor fogalmazzuk meg a kérdést: a hazai felsőoktatási intézmények jogosan vannak felruházva azzal a kompetenciával, hogy eldöntsék, milyen szakembereket „termelnek” ki magukból? Látszólag ugyanis, ami most folyik, az csak hellyel-közzel találkozik a munkaerőpiac elvárásaival. Ilyen hogy fordulhat elő egy piacgazdaságban? Egyáltalán: tudják az egyetemek, hogy kik a vevőik?
Súlyos szakemberhiány
A kutatásra és fejlesztésre támaszkodó, csúcstechnológiát produkáló hazai elektronikai cégek már évek óta súlyos szakemberhiánnyal küzdenek. Pedig tény, hogy a teljes elektronikai műszeripar a hazai ipari termelés legnagyobb hozzáadott értéket produkáló része, a feldolgozóipar exportjának mintegy 35 százalékát adja. A saját technológiákra épülő termékeket értékesítő hazai elektronikai cégek további fejlődésének nagyrészt az említett szakemberek hiánya szab határt, hiszen napjainkban nagyon kevés fizikus és villamosmérnök végez az országban – derül ki az Integrált Mikro/Nanorendszerek Nemzeti Technológiai Platform (IMNTP) egyik felméréséből.
Az ágazat szereplői egyöntetűen vallják, hogy jól célzott oktatási reformokkal és következetes programmal talán még nem késő lépéseket tenni a mérnöki és a természettudományos képzések fellendítéséért. Meglátjuk, hogy a jelenleg is kidolgozás alatt lévő, s feltehetően az év vége felé jóváhagyásra kerülő felsőoktatási törvény elemei közelebb hozzák-e egymáshoz a „terméket” és a „vevőt”.
Ígéretek földje
Ebben az egészben csak az a szomorú, hogy hiába kilincseltem az egyes intézményeknél, a fenti dilemmákra csak ímmel-ámmal megfogalmazott válaszok érkeztek, azzal a fenntartással, hogy megkeresésünkkel leginkább csak provokálni akarjuk az intézményeket. A válaszokból az derült ki, hogy a felsőoktatási intézmények igenis törődnek a végzett hallgatók sorsával. Megvizsgálják az elhelyezkedési esélyeket; diplomás pályakövetési rendszereket vetnek be; illetve az egyes cégekkel megkötött kutatási-fejlesztési együttműködésekből kikövetkeztetik, hogy milyen szakemberekre van és lesz szükség. Ennek érdekében még trendvizsgálatokat is bevetnek. Igaz, ez mind hasznos információkat nyújthat a munkaerő-piaci beilleszkedésről, ám igen bonyolult és nehéz folyamat a társadalom és a gazdaság mozgását számokban modellezni. Mert az odáig rendben, hogy megmondják, mely szakmákból van túlképzés és hol mutatkozik szakemberhiány. És azt ki mondja meg, hogy pedagógusokból, mondjuk idén, milyen mértékű volt a pályaelhagyók száma?
Persze az állásközvetítők és a fiatalok mindezt tudják, ugyanakkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az iskolák többsége intézményesen egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a náluk megszerezhető tudást a végzősök majd hol és milyen formában tudják kamatoztatni. És vajon mennyiben lehet ténylegesen figyelembe venni a gazdasági szereplők igényeit? A felsőoktatás egyik meghatározó, bár nem kizárólagos funkciója a gazdaság szakemberigényének kielégítése, viszont a legtöbb intézkedés hatása öt-tíz év múlva mutatkozik meg. Erre vajon ráérnek azok a végzős hallgatók, akik jelen pillanatban is állásért kilincselnek? S a cégek, amelyek nem találnak potenciális munkaerőt? Most a legjobb úton haladunk afelé, hogy a sokat hangoztatott innováció országa helyett alacsony bérű, elektronikai összeszerelő ipari gazdasággá váljunk.
Miski Gábor
