„Gáz van!” – nem tudok pontosan minden részletet felidézni, de talán e szavakkal kezdte elsőszülött fiam, amikor felhívott, és közölte velem, hogy nagy a baj. Nagyon nagy. Este felé járt, Szlovéniában, egy hegyi szerpentin havas kanyarjában kicsúsztak, és úgy érzi, hogy az autó akár le is zuhanhat, ha bármilyen manővert is tenne – ott rostokolnak, segítsek. Kezdetét vette egy mentési művelet, ha úgy tetszik, egy projekt, amelynek sikerén emberi életek múltak, az én szeretteimnek az élete.
■ Projektmenedzsment
Ott ültem az asztalomnál, és így, több mint tíz év távlatából arra emlékszem a legtisztábban, hogy egy olyan flow-ba kerültem, amelyben két szó izzott a tudatomban: sikerülnie kell. Ez a saját történetem jutott eszembe a közelmúltban, amikor egy konferencián, projektekkel kapcsolatos előadásban érintőlegesen szó esett egy módszerről, amelynek az a célja, hogy megelőzze projektek kisiklását. Ahogyan utána néztem, Gary Klein amerikai kutató pszichológus dolgozta ki a hivatkozott „PreMortem Method of Risk Assessment” metodológiát, amely csak egyik érdekes eleme Klein gazdag munkásságának. Legfőképpen azt kutatta, hogy az emberek a való világban, kognitív értelemben összetett szerepkörökben miként hoznak döntéseket és hogyan teljesítenek.
Olyan helyzetek érdekelték Kleint a leginkább, amelyek esetében az idő korlátozott, a bizonytalanság nagy, a tét óriási, a feltételek instabilak. A tudós tanulmányozta például a tűzoltók működését valóságos közegükben, azt, ahogyan éles és bizonytalan helyzetekben döntéseket hoznak, és azt találta, hogy ezek a folyamatok egyáltalán nem írhatók le a laboratóriumi modellekkel.
Dermesztő hidegnek ígérkezett az éjszaka a szlovéniai hegyekben, az időnyomás tehát nagy volt, a fiamra, a menyemre és két kis unokámra a kocsiban szörnyű órák vártak. Egy budapesti lakás harmadik emeleti lakásából egyetlen lehetőségem volt, ha meg akartam menteni őket: a telefonálás.
Biztos vagyok abban, hogy noha akkoriban is már gazdag tapasztalatokkal rendelkeztem a projektek vezetését, megvalósítását illetően, azon a különös estén nem foglalkoztam módszertani kérdésekkel, hanem kommunikáltam, kommunikáltam, kommunikáltam.
„You should…” vagy „would you…” – arra élénken emlékszem, hogy amikor szlovéniai illetékesekkel kerültem kapcsolatba, mellőztem az erős, felszólító hangnemet, a youshouldozást, inkább próbáltam az érzelmeikre hatni. Teljesen megértettem őket, hogy eleinte nem is akartak hinni nekem („Lehet, hogy egy őrült, aki át akar verni bennünket, és őmiatta küldjük fel a kollégákat a hegyekbe ilyen ítéletidőben?”), ám aztán lassan kialakult a bizalom.
Egyszerűen összefoglalható Kleinnek és követőinek a megközelítése: mindenekelőtt tanulmányozzuk azok viselkedését, akiknek segíteni akarunk – e megközelítés a „naturalistic decision-making”, azaz a természetes döntéshozatal keretrendszereként vált ismertté. Nekem fogalmam sem volt Kleinről, amikor végül elértem, hogy a szlovén rendőrség lehozza fiamékat a hideg, havas hegyről, de így utólag nagyon is értem, hogy milyen fontosak a felismerései.
