Húsz huszonhárom mindenképp rendhagyó év volt szépen belesimulva a magunk mögött hagyott rendet követő káosz átmeneti korába. Nem az első és biztos nem is az utolsó a maga nemében, bár azt még nem tudni, hová teszik majd az idevágó origót a történészek.
Tulajdonképpen igazságtalan ez a káoszozás is, az események sem összezavarodtak, hanem inkább csak felgyorsultak, és az exponenciális függvény felívelő szakaszát is régóta értjük. Nagy szerencse, hogy ritkán kell átélni. Ilyenkor minden meghaladja a normális emberi tempót, még a három nyugodt hasi légzés sem segít lehajtott fejjel, mert mire újra felemeljük, már dobhatjuk is ki a friss híreket. Lejártak, napon belülre szorult a korrekció, és a szuperpozíció, de mindegy is, mert reggelre lesz új, következő, és egy kicsivel meg is előzi majd a reggeli kávét, készenlét, készenlét! Így ne savasodjon be az ember.
A jövő itt van, és sose lesz vége
Igaztalan sirám persze ez mind, hiszen ezt akartuk vagy 100 éve folyamatosan. Erről szólt a sci-fi csodaváró, Marsra-szálló, összefonódott kvantumreményekkel terhes, létezésből ki- és visszaugráló évszázada, hát most végre eljött értünk. Fényesen csillogó algoritmusaival udvariasan és türelmesen
(Vajon tényleg nem ideges közben tőlünk az MI? De hogyhogy?)
válaszol az összes baromságra és ügyetlen feszegetésre ahogy piszkáljuk, de talán csak azért nem kopog fémes ujjaival a szilíciumon, mert másképp méri az időt, mint mi. Az órajelek és megahertzek talán nem többek a gépnek mint nekünk egy semmibe illanó Higgs-bozon, az is ráérős úri huncutság, hogy egyáltalán tudunk a létezéséről.
AGI bújt AGI nem, jövök, avagy a lopakodó szingularitás
Ha viszont a dolog így áll, akkor nem árt szemmel tartani az ilyen csúcstechnológiával ából-débe kettesével lépegető éveket, mint amilyen a 20-23 volt. Tudható, hogy – ha valaha megszületett – tavaly John Connor már biztosan a húszas éveibe lépett az illegalitásban, és Nostradamust sem kell felütni, ha a háborúzó keleti hadurak, vagy a mindent lángba borító atomháború kilátásairól akarunk elmélkedni. Ezek az absztrakciók a sötét és távoli szorongások bérceiről mindennapjainkig ereszkedtek, nem csoda, ha most meglehetősen nagy köd van, nehéz látni merre van az előre.
Vagy csak a kezeinkkel kellene kitapogatni. Azokat hamarosan úgy is megfogja majd egy robotinas vagy szerencsétlenebb esetben egy robotjárőr – Amerikában már fegyveres robotkutya ugatja a nagy déli falat – summer is coming. Elsőre majd nyilván jókedvünk nyarának tűnik, mennyi új játék! A white walkerek is maximum a mattfényű műanyaggal burkolt robotszakácsok lesznek, őket meg ki ne engedné be szívesen a konyhába. Azért tíz éves távlatban már komolyan aggódnék, ha villanyszerelő lennék.
Ha azonban megérjük Asimov valóra vált álmát, a robotok korát is, akkor jöhet az igazi móka, hiszen meg kell küzdenünk a pornogeddonnal.
Persze ez eufemizmus, nem lesz itt semmiféle küzdelem, maximum párnacsata. Fajfenntartásért ágaskodó, makacs kis ösztönvilágunkat, túlhabzó populációnkkal egyetemben a testet öltött és robotizált szexus lusta kényelme csitítja majd vissza az ipari forradalom előtti népességszám mögé másfél ezer évvel. Mit hagytunk ki? Hát persze, a nagyadatos problémák! Nos azok hamarosan megoldódhatnak, és a betegségek nagy részének is valószínűleg befellegzett, lesz idő olvasgatni és képtárakba járni ez valóban az érme fényesebb oldala.
Lenne.
Miután mindent feltanult a néhai irodalom és úgy en bloc a művészetek padlójáról, az MI „demokratizálja” majd ezeket is. Az egyre pontosabb parancskövetés mentén a gép bárkinek visszaböfögi a szoftvergyomorban kissé már emésztésnek indult tartalmakat.
Jön az önjelölt, MI-turbós promptművészek kora.
A valódi írástudók és vizionárius mesterek pedig nyomorukban de-digitalizálódhatnak, hiszen az USA szerzői jogvédő hivatala minden bizonnyal meghajol majd a befektetői akarat előtt, és az MI-modellekbe táplált copyrightsérelmekből sosem lesz kifizetés.
Így aki nem akarja kreatív alkotómunkájának eredményeit egy lendületes Fibonacci ív mentén belehajítani a közösbe (Ugye, hogy mégiscsak komcsi lesz ez az MI?), az messze távol tartja az elektronikus világtól. És hogy ebből mi lesz? Valószínűleg valami, amit a sakkban csak Óvatos Gutenberg-nyitásnak neveznének: egy re-exkluzivizált és erősen disztingvált felület, ahol az ilyen luxuscikkekre vágyó fogyasztók majd eredeti, ember által készített tartalmakat élvezhetnek – akár digitális formában, de szigorúan offline.
Vagy esetleg egy szoftvermágus-befektetőguru-félisten valahogy mégiscsak összehozza a hitelesítő-blokklánc védelmezte világot és ezzel megmenekül a kapitalizmus, mindenütt beköszönt a szociális meritokrácia és a transzhumanizmus, sose’ halunk meg, és láthatunk olyan dolgokat, amiket a ma embere el sem hinne. Lángoló csatahajókat az Orion peremén. Gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser Kapunál. Mindezek a pillanatok többé már nem vesznek el az időben, mint könnyek az esőben. Az idő pedig sosem jár le.
Boldog új évet minden kedves olvasónak!
(Képek: Justin Viktor – Midjourney)
