Van, aki boldogan kiabálja bele a nagyvilágba, merre jár; mások viszont bármit elkövetnének azért, hogy mindezt titokban tarthassák.
Néhanap teljesen elképedek azon, ki milyen személyes infókat oszt meg magáról a Facebook-on vagy az iwiw-en. A LinkedIn-en talán kevésbé… Bár tudom, hogy azok a 30 év felettiek, akik valóban ismerik egymást, nem elsősorban a közösségi oldalakon tartják egymással a kapcsolatot. A legnagyobb üzletemberek életének történéseiről sem feltétlenül a közösségi médiából szerezhetünk tudomást. Mert bizonyos körökben az információk megosztását különösen nagy becsben tartják.
Ugyanakkor, naná, hogy felettébb érdekel, hogy például kedves újságíró kollégámat a világ mely tájára hívják meg valamilyen sajtórendezvényre, s közben néhanap a meghívó cégeken vagy a desztinációkon is jó alaposan elmerengek. Meg aztán arra is nemegyszer rácsodálkozom, hogy miért jó valakinek az, hogy tudatja közelebbi-távolabbi ismerőseivel, hogy épp milyen szállodába vagy étterembe toppant be, vagy melyik városba ruccan ki hétvégére. No meg a fotókból az is kiderül: kivel! Persze, hogy mindezt azért megnézem, elolvasom, mert a kíváncsiság az egyik alaptulajdonságom – különben mit is keresnék a média világában? De valahogy az az érzésem, hogy mindeközben ebben a nagy extrovertáltságban eltűnnek a misztikumok. Mindenről és mindenkiről mindent tudunk, minden és mindenki nyomon követhető.
Persze nem kell ehhez a közösségi média, ami ugyebár eleve részben a fentiekről szól. Ott van egy sor „helymegmondó” szolgáltatás: a jó öreg flottakövetőktől kezdve, a kisállatok nyomkövetésén át akár a házi őrizeteseket „szemmel tartó” alkalmazásokig hosszú már a lista. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy – mint kiderült – több telefon is gyárilag, gondosan naplózza mozgásainkat, mi több, ez utóbbi ellen nem igazán tehetünk semmit…
Nem kell műszaki zseninek lenni ahhoz, hogy evidens legyen: technológiai szempontból ma már bármilyen nyomkövető szolgáltatás létrehozható. De hogy ennek kapcsán milyen potenciális veszélyek leselkednek ránk, arról valahogy mégis kevesebb szó esik. Ahogyan arról is, hogy tudunk-e arról egyáltalán, hogy nyomkövetnek bennünket? Hogy a különféle helyfüggő és helykövető alkalmazások használatát a jog megengedi-e egyáltalán? Vagy egyszerűen csak hasznosnak ítéltetnek valaki által? De ki által?
Nem egyszerű kérdések. Mert az ember érzi, hogy ezen a területen van egy sor olyan szolgáltatás, aminek van társadalmi haszna vagy egészségügyi hozadéka, netán krízishelyzetekben egyszerűen jól jönne, ugyanakkor van olyan is, amitől kiver a víz, hiába tudom, hogy engem is épp olyan egyszerű a tudtom nélkül követni, ahogyan én tenném azt Buksi kutyámmal. Csak valahogy a két dolog mégis egészen más – még ha technológiailag voltaképpen ugyanaz is. A nyomkövető szolgáltatás kifejlesztője egy eszközt ad a kezünkbe, de az már a mi felelősségünk, hogy azt mire használjuk.
Sziebig Andrea
