Hiába fogy az olajkészlet, mindig az aktuális gazdasági helyzet dönti el, érdeke-e a kormányoknak a közlekedés zöldebbé tétele.

Csupán a zöld energia használatához – hacsak nincs kombinálva valamivel – nem fűződik komoly érdeke a kormánynak.
Eddig mintegy 40 évre való olajkészletről tudtunk, de egyre többen állítják, nem tart ki addig. Ha gyorsan fogynak az olajkészletek, erős kényszer nehezedik majd a világra, hogy közlekedéstechnológiát váltson. Az üzemanyag fogyása mellett az ára drasztikus emelkedését, a környezetszennyezést és a szénhidrogén beszerezhetőségének képességét látom még problémának. Ezek azok a kényszerek, amelyek nem kiszámíthatók, de elképzelhető, hogy felgyorsítják az átállási folyamatot. Nyilván ez a kényszer a kormányokra is hatni fog. Ameddig azonban léteznek hozzáférhető olajkészletek, az iparág szeretné a legutolsó pillanatig érvényesíteni az érdekeit.
Nagyvárosi környezetből, a lakosság oldaláról is érkezhet nyomás a váltásra. Elvárják, hogy elviselhető szinten tartsák a levegőszennyeződést, javuljon a belvárosok élhetősége. A környezetterheléssel arányos dugódíj és forgalomkorlátozások bevezetése miatt a zöld energiával működtetett elektromos járműveknek nő a létjogosultságuk. A technológiaváltás következtében megváltoznak majd a vezérlőszoftverek is, és új lesz az architektúra, amihez pedig a jövő fejlesztőinek kell alkalmazkodniuk.
Jó példa Németország, ahol magas állami támogatásban részesül a zöld energia és a kapcsolódó kutatás-fejlesztések. Ott időben elkezdték keresni az új utakat.

Általában érdeke
Általában érdekli a kormányokat a közlekedés „zöldebbé” tétele, de mindig az aktuális gazdasági lehetőségeik határozzák meg ennek a kereteit.
A környezetvédelem ma slágertéma, kihagyni hiba, szembe menni ostobaság. Ugyanakkor a közlekedési szakmának nincsenek meg az egységes célkitűzései, eredménymutatói a „zöld közlekedés” valódi lényegére vonatkozóan.
A bejáratott zöld szervezeteknek is csak részben vannak elképzelései erről. A legnagyobb baj az, hogy ezekben a kérdésekben nemhogy társadalmi konszenzus, de kellően szervezett párbeszéd sem folyik. Ugyanakkor vannak nagyon jó kormányzati, minisztériumi, civil- és szakmai szervezkedések.
A magyarországi közlekedés kapcsán megválaszolatlan kérdésekbe botlunk: közút vagy vasút, autópályaépítés vagy útfelújítás, állami vagy önkormányzati tehervállalás, egyéni vagy közösségi közlekedés, dugódíj vagy liberalizált piac, alacsony padlós, légkondicionált járművek magas üzemeltetési költséggel vagy fapadosok. Magától teljesül, hogy a hazai közlekedés új járműbeszerzései mindig környezetvédelmi beruházások is egyben, mivel manapság már a honi járműparknál csak „zöldebbet” lehet beszerezni.
Ráadásul az EU környezetvédelmi jogrendje is újabb terheket ró ránk olyan gazdasági helyzetben, amikor kérdéses, miből tudjuk finanszírozni. A kérdés aktuális, de lehetetlen adekvát választ adni rá.
Sebők Viktória






