Mindig elégedetlenek leszünk

A rák legyőzését és a gondolattal vezérelt számítógépeket vizionálja a század közepére a médiasztárrá is előlépett elméleti fizikus, Michio Kaku. A tudományos ismeretterjesztés egyik legnevesebb apostolával Dublinban, a Teradata konferenciáján beszélgettünk, nemcsak a jövőről, hanem a múltról és jelenről is.

– A jövő előtt beszéljünk egy kicsit a múltról. Életrajzából kiderül, hogy egyik első mentora Teller Ede volt.

– Volt egy műsora a tévében, ahol ígéretesnek tartott diákokkal szerepelt, és oda vitt el engem is. Nemcsak inspirációt adott nekem, hanem része volt abban is, hogy ösztöndíjat kaptam a Harvardra, így valóban sokat köszönhetek neki. Szerette volna, ha elmegyek Los Alamosba, a Livermore Nemzeti Kutatóintézetbe a hidrogénbomba kifejlesztésén dolgozni, de én még nagyobb durranásra vágytam. A hidrogénbombánál pedig csak a Nagy Bumm a nagyobb durranás, így kötöttem ki az elméleti fizikánál, a világegyetem keletkezésénél és a négy alapvető kölcsönhatást összekapcsoló mindenség elméleténél, amit Einstein is kutatott.

– Mostani előadásában említette, hogy a tudományos felfedezések és vele a tudósok generációi is „hullámokban” érkeznek. Hol tartunk most, mi lesz a következő hullám?

– Most már a negyedik hullám elején járunk. Az első hullámot, vagy ha úgy tetszik, az első ipari forradalmat a gőzgép szimbolizálta a 19. század első felében. A század végén jött a következő hullám, az elektromosság, a közlekedés és a távközlés [távíró, rádió, telefon]. A harmadik ipari forradalmat a számítógép, a mikroelektronika, az űrkutatás, vagyis a high-tech jellemezte. A negyedik hullámot a molekuláris technológiák – a bio- és nanotechnológia, a mesterséges intelligencia – fogják uralni, amelyek között a mindent elérő és folyamatos adatáramlás lesz a kapocs.

– Mikorra fog ez kiteljesedni?

– Még évtizedek kellenek hozzá. Az új technológia feltalálása és tömeges elterjedése, illetve a kapcsolódó infrastruktúra kiépítése között évtizedek telnek el. Benzinüzemű autót a 20. század eleje óta gyártanak, de a tisztességes úthálózat kiépítése is csak a század közepére valósult meg, már ahol. De még az úgymond robbanásszerűen terjedő internetnek is 30–40 évre volt szüksége, hogy tényleg beszivárogjon a mindennapokba.

– Kik fogják mindezt kitalálni? Manapság egyre kevésbé népszerűek a természettudományok. Kikből lesznek a negyedik hullám tudósai, mérnökei?

– Ez valóban komoly probléma. Nem véletlenül mondta Obama elnök, hogy szükségünk lenne egy „szputnyik-élményre”. Az én generációmban sokunk számára volt meghatározó élmény, hogy ember alkotta tárgyat sikerült a világűrbe juttatni, ráadásul egy ellenséges hatalom tette azt. Valósággal hazafias cselekedet volt természettudományokat tanulni.

Ma nincs ilyen közös, katartikus élmény. Éppen Obama volt, aki törölte a Hold- és a Mars-programot, az űrsiklók is leálltak. Mi inspirálja akkor a fiatalokat? Nyugaton már nem mérnökök akarnak lenni, hanem befektetési bankárok, akik nem értéket teremtenek, csak mások pénzét masszírozzák. Az USA csak üldögél a babérjain, és nem foglalkozik azzal, hogy kik fogják kifejleszteni a jövő technológiáit.

– De már itt vannak az új trónkövetelők…

– India és Kína vezetői és lakói jól látják, hogy a természettudományok jelentik a belépőt az igazán fejlett országok elitklubjába. Azzal is tisztában vannak, hogy milyen óriási gazdagság származhat az új technológiákból, egyéni és nemzeti szinten egyaránt. Kevesen tudják, de a Szílicium-völgyben dolgozók 50 százaléka nem az Egyesült Államokban született. A legtöbbjük indiai vagy kínai.

Az USA-ban a fizikus PhD-hallgatók 50 százaléka külföldön született. Ahol én tanítok, a City College of New Yorkban, a 100 százalékuk külföldi! És míg korábban az Amerikában végzettek igyekeztek itt munkát találni, most már egyre nagyobb számban térnek haza, mert otthon is jó lehetőségek várják őket.

– Kényelmes dolog jövőkutatónak lenni, és jóslásokba bocsátkozni arról, mi lesz 30–50 év múlva. Senki nem vonja kérdőre, ha nem jönnek be a jóslatai, igaz?

– Ez igaz, de én nem álmodozó vagy sci-fi író vagyok, hanem tudós. A műsoraimban bemutatott és a könyveimben leírt jóslatokat nem én találom ki. Tudósokat, mérnököket kérdezek, akik kézzelfogható ötleteken dolgoznak a laboratóriumaikban. Olyan emberek, akik hisznek abban, hogy kutatásaik, találmányaik megváltoztatják a világot. Hisznek abban, hogy műanyagból szerveket lehet növeszteni laboratóriumban, hisznek a sofőr nélküli autóban, hisznek a kontaktlencsére vetített képben. És nemcsak hisznek, hanem meg is mutatták nekem a működő prototípusokat!

Csak éppen a nagyközönség erről mit sem tud. Gyakran kérdik tőlem, hogy hol a repülő autó? A tudósok megígérték, akkor miért nem gyártják? Erre mi legfeljebb azt tudjuk mondani, hogy azt egyrészt egy rajzfilmsorozatban látták, másrészt pedig a mostani tudásunkkal is képesek lennénk megépíteni. Csak éppen borzasztóan gazdaságtalan a működtetése, mert iszonyú sok üzemanyagot igényelne.

– A jövőről beszélve sokszor csak a jelenlegi folyamatokat extrapoláljuk: ami kicsi, még kisebb, ami gyors, még gyorsabb lesz. De például kinek jutott eszébe az internet a 60-as években?

– Az biztos, hogy számtalan olyan fejlemény lesz a jövőben, amelyeket képtelenség megjósolni. De ha olyan embereket kérdezünk, akik a saját jövőképük megalkotásán fáradoznak, akkor a lehető legközelebb kerülünk a ténylegesen várható jövőhöz. Fizikus vagyok, az ok-okozati összefüggésekben hiszek, nem pedig a kristálygömbből való jóslásban.

– Vannak azért látványosan téves előrejelzések is.

– Természetesen, ezek elkerülhetetlenek, de utólag visszagondolva már jól látszik, hogy bizonyos jóslatok miért nem váltak valóra. Ott van például a papírmentes iroda: a papír egyáltalán nem tűnt el, sőt, egyre többet használunk belőle. A modern ember legbelül, az érzelmek és ösztönök szintjén még mindig ugyanaz, mint a százezer évvel ezelőtti barlanglakó őse, hiába van atombombája és műholdja. Az ősembernek pedig kézzelfogható, fizikai bizonyíték kell: nem elég azt mondani, hogy megöltük a mamutot – meg is kell azt mutatni. Ugyanez működik a nyomtatott szöveg esetében is: a papír számít bizonyítéknak, nem a képernyőn táncoló elektronok.

Minden olyan előrejelzés, amely nem veszi figyelembe ősemberi örökségünket (vagy éppen szembemegy azzal), kudarcra van ítélve. Azok a technológiák és fejlesztések számíthatnak sikerre, amelyek kielégítik a bennünk lakó ősembert is. A Facebook például a modern ember tábortüze: nem hat, hanem 750 millió ember ül le mellé, hogy elmesélje a történeteit.

– Felvetődhet a kérdés: miért foglalkozunk a kontaktlencsére vetített képpel, ha még azt sem tudjuk megoldani, hogy Afrikában mindenkinek jusson tiszta ivóvíz?

– Miért kellene a kettőnek kizárnia egymást? Miért ne lehetne mind a kettővel foglalkozni? Valóban, sok milliárd dollárt költöttünk arra, hogy embert küldjünk a Holdra. Ezek miatt nincs tiszta ivóvize a sok millió afrikainak? Vagy a korrupt helyi kormányzatok és hadurak miatt, akik zsebre vágják a nemzetközi segélyeket?

Könnyen lehet, hogy amit most feleslegesnek gondolunk, az később olyan dolgokkal gazdagítja életünket, amelyek egészen más területeken is hasznosak lesznek. Például az űrprogramnak köszönhető a mikroelektronika megszületése. Az űrbe csak apró dolgokat tudunk kilőni, így mindent miniatürizálni kellett. Korábban ez nem volt fontos, de az űrprogram miatt vált prioritássá, és végső soron az egész életünket megváltoztatta.

– Boldogabbak leszünk 2030-ban vagy 2050-ben?

– A válasz röviden: nem. Az ember genetikusan a panaszkodásra, nyavalygásra van kódolva, és ennek megvan a maga oka. Majomember elődeink közül a nagyon optimisták korán meghaltak, mert túlságosan elégedettek voltak a létezésükkel. A mai emberiség az elégedetlen, örökké morgó majomemberektől származik, akik jobbá akarták tenni a világukat. Más dolog, hogy az ember boldog lehet a körülményeivel, az életével, bármilyen szegény is, ha nem tudja, hogy másképp is lehet élni. De ha már tudja, és manapság gyakorlatilag mindenki tudja, hogy van másféle, jobb élet is, akkor elégedetlen lesz a saját sorsával. Ezért nem leszünk boldogabbak 2030-ban sem, hiába élünk tovább, hiába lesz hozzáférésünk sokkal több adathoz, mindig is panaszkodni fogunk.

Schopp Attila