Hasznot hajtó adatok

A nemrégiben felállí­tott Nemzeti Adatvagyon íœgynökség (NAVíœ) jogi, közgazdasági, informatikai és közpolitikai szempontrendszer alapján is foglalkozik a hazai közadat-vagyonnal. Gál András Levente, a Neumann János Nonprofit Kft. – NAVíœ ügyvezetője, és egyben a Digitális Jólét Program (DJP) szakmai vezetője szerint a nemzeti adatvagyon olyan kincs, amit nem szabad elkótyavetyélni.

– Milyen mértékben függ össze Magyarország Mesterséges Intelligencia Stratégiája és az adatvagyon témaköre? Utóbbinak csak az a célja, hogy segí­tse az előbbit?

– A NAVíœ-nél definiált feladataink jelentős része összefügg hazánk MI stratégiájával, de vannak ettől független elemei is. A mesterséges intelligenciára épülő megoldások üzemanyaga a tiszta, hozzáférhető, jól hasznosí­tható adat, ezek összessége az adatvagyon, és ezt nekünk kell minőségbiztosí­tani, többek között a hazai MI stratégia végrehajtása érdekében. Ki kell tudnunk szolgálni adatokkal az ott megfogalmazott célokat, köztük az MI Labot, az adattárcát és a különböző transzformatí­v projekteket. Ezen túlmenően viszont a köz- és magánadat-vagyon hasznosí­tásához szélesebb körben is megfelelő szakmai platformot szeretnénk biztosí­tani.

– Melyek most a NAVíœ legsürgetőbb feladatai?

– Elsősorban egy teljesen új jogi szabályrendszert kell megalkotnunk, mert az adatvagyon, egyrészt egy dinamikusan növekvő jelentőség, másrészt a sajátságos működése miatt jelenleg egyetlen meglévő jogi kategóriába sem fér bele. A másik fontos feladat azoknak a pilotprojekteknek az elindí­tása, amelyekkel meg tudjuk mutatni, hogy a közadat hasznosí­tása nem csak néhány jogász és informatikus belügye. Olyan pilotokat tervezünk, amelyekkel az államigazgatás – a versenyszférához hasonlóan – kezdeményező és személyre szabott szolgáltatásokat tud majd kí­nálni. Nagyon sok területen, a beruházásoktól a pályaorientációig lesznek kezdeményezéseink, amelyek a közadatok felhasználásával segí­tik majd a magyar polgárokat, vállalkozásokat.

– Milyen adatok tartoznak a nemzeti adatvagyon fogalmába, és hol találhatók ezek?

– Jogász, ügyvéd lévén úgy fogalmaznám meg, hogy a nemzeti adatvagyon alatt a központi közigazgatás, az állami szervek és az önkormányzatok által, a közfeladatok ellátása körében előállí­tott adatokat értjük. Ide tartoznak például a nagy állami alapnyilvántartások (személy-, lakcí­m- és gépjármű-nyilvántartás, egészségügyi, oktatási, foglalkoztatási adatok), de az adózási adatok vagy éppen a térinformatikai adatbázisok is. Ha csak ezeket a magas szintű, nagy adatbázisokat nézzük, valamivel több mint száz rendszerről beszélhetünk. Ha viszont részletesen lebontom, mondjuk a horgászjegy-nyilvántartás szintjéig, úgy már közel 1500 adatbázisról van szó.

– Mennyire tiszták ezek az adatok, sokat kell még velük dolgozni?

– Csak elméletben létezik olyan nyilvántartás, amiben csak hibátlan adatok lennének, de ez nem is elvárás. Szerencsére az adatok a rendszeres használat során tisztulnak: a hibák, az eltérések ilyenkor kiderülnek, amiket már könnyebben lehet korrigálni, í­gy az adatminőség folyamatosan javul. Szeretném jelezni, hogy a hasznosí­táshoz egyébként már most is megfelelő az adatminőség. Azt a sajátos közigazgatási gátlást kell lebontanunk, hogy a nem tökéletes adatvagyont is, amennyiben megfelelő mértékben tiszta, minél hamarabb használatba kell vonni.

– A jelenlegi tervek szerint hogyan lesz forgalomképes, miként teremt hasznot a közadat-vagyon?

– Azt gondolom, hogy a forgalomképesség kapcsán legalább annyira úttörő szerepet kell játszanunk, mint a jogi keretek megteremtésében. Egyelőre nem igazán lehet felmérni, hogy pontosan mennyit ér a közadat-vagyon, hiszen a megszokott értékelési metódusok csak korlátosan alkalmazhatóak rá: nincs mivel összehasonlí­tani, a hozamát pedig nehéz megbecsülni, hiszen még senki nem forgalmazta, az úgynevezett ún. újraelőállí­tási értékét is nehéz megmondani egy adott esetben többszáz éve épülő adatbázisnak. Az viszont biztos, hogy a hasznosí­tás során sokféle módszer alkalmazható. Vannak olyan adatkörök, amelyeket érdemes minél szélesebb körben elérhetővé tenni, mert í­gy hoznak nagyobb, még ha csak áttételes hasznot is. Egy másik példaként hadd hozzam a népegészségügyi vagy élelmezési adatokat, ahol viszont kiemelten nem a közvetlen értékesí­tés profitja számí­t, hanem az, hogy tí­z éves távlatban kevésbé terheljük meg az OEP-kasszát.

íltalánosságban viszont azt mondhatjuk, hogy a legtöbb adat olyan, hogy érdemes lehet érte ellenértéket kérni. Például mondjuk az autópályák kamionforgalmának elemzése hasznos lehet egy vállalkozásnak, amelyik szolgáltató egységet szeretne nyitni az utak mentén. Célunk, hogy ezzel az adatvagyonnal a patrióta gazdaságpolitika elvei szerint gazdálkodjunk, és elsősorban a hazai kkv-kat hozzuk helyzetbe.

– Előadásaiban gyakran kritizálja az európai adatpolitikát. Mi tart a legnagyobb problémának?

– Az mindenképpen üdvözlendő, hogy mára az Európai Unió is felismerte, hogy az adatgazdaság terén Európa jelenleg vesztésre áll az Amerikai Egyesült íllamokkal és Kí­nával szemben. Viszont sajnos egyelőre még több kérdés is van, amelyekhez szerintem aggályosan közelí­t az európai politika. Ilyen például, hogy ki szabályozza az adatvagyont? Mint általában a nemzetközi magánjogban, két szint a meghatározó, a nemzeti és a globális. Mivel itt elsősorban magánjogi jószágról van szó, az alapvető szabályzónak a nemzetállamoknak és nem az Uniónak kellene lennie. A nemzeti szabályozásokat érdemes közelí­teni egymáshoz, mí­g az EU-nak inkább a globális érdekérvényesí­tésben kellene segí­tenie, nem pedig közös szabályozást előí­rnia. Vagy vegyük az európai adattér témáját, amely kapcsán nyilvánvaló, hogy minél nagyobb adatmennyiségekkel dolgoznak az MI-megoldások, annál pontosabbak lesznek. De mindebből még nem következik egyenesen, hogy ingyen és feltétel nélkül közös kezelésbe kellene vonni a nemzeti adatvagyonokat. Azt mondhatom tehát, hogy amennyiben az európai adattér pontos elszámolás és feltételrendszer mellett jön létre, akkor nagyon is támogatjuk azt, de az 50-es évek mintájára megvalósuló adat-beszolgáltatásból inkább nem kérünk. Ahogy azzal sem értünk egyet, ha oda nem illő, közpolitikai narratí­vákat – például nyí­lt társadalom eszméjét – erőltetnek bele egészen más kérdéskörbe, mondjuk éppen a digitalizációba, amely sajnos rendre megjelenik az EU dokumentumaiban.