Szürkeség és balí­télet – Egy alig ismert ember leköszön

Sok évvel ezelőtti jegyzetem került a kezembe, és elgondolkodtatott. Most valahogy érvényesebbnek tűnik, mint 20 esztendeje.

Munkatársam volt. 3 évig dolgoztunk egy épületben. Talán ha ez idő alatt kétszer egy asztalnál ebédeltünk. Ekkor is alig néhány szót váltottunk egymással. Ha a folyosón összefutottunk, köszöntünk egymásnak: – Szia! – Szia! – Ennyi.
Tipikus élménye egy többszázfős vállalat vezetőjének.

Aztán egy kedden jött a hí­r: autóbeleset miatt kórházban fekszik súlyos agysérüléssel, életveszélyes állapotban.
Ekkor gondolkodtam el: semmit nem tudok róla. Igazság szerint, amikor a nevét mondták, nem is tudtam az arcát mögé képzelni. Meg kellett néznem az intranetünkön. Hát nem borzasztó?

Ismeretlen telefonáló értesí­tette a céget állapotáról. Addig szinte fel sem tűnt hiánya. Körbekérdeztem, ki tud valamit róla. Nős? Vannak gyermekei? Hogyan él? Kit lehetne felhí­vni érdeklődni róla?
Senki, de senki nem tudott válaszokat adni a kérdésekre. Úgy tűnik, érdektelen volt mindenki számára. ítlagos. Szürke. Nem számí­tott.

Ettől hirtelen fontos lett számomra. Kezdtem kutatni mi történt vele valójában. Megrémí­tett a gondolat, hogy úgy megy el mellőlem valaki, hogy a világon nem hagyott még egy halvány karcot sem senkinek a lelkében. Egyszerűen nem emlékeznek rá. Volt egyáltalán értelme a 42 évnek amit végigcsinált?! Ez borzasztó!

Aztán elmerengtem, hogy vajon én nem egy hasonló szürke senki vagyok-e mások szemében?
Egyáltalán van olyan, aki nem az?

Ennyi volt a korábbi jegyzet.
Az aktuális frissí­tés: figyeljünk jobban egymásra! Nyitott szí­vvel és érdeklődéssel!

Németh László, Gordio – Solution Focus Brief Coach
és a LinkedInen

(X)