Az emberek gyűjtési szenvedélye nem ismer határokat, szinte elképzelhetetlen, mi mindenért vagyunk hajlandók akár komoly nehézségeket is vállalni. A chipes telefonkártya még a konszolidáltabb tárgyak közé tartozik.
Ahogy az emberi szerelmet, úgy a gyűjtési szenvedély okát sem lehet megmagyarázni. Ha egy menedzser beleszeret egy tárgyba, kész, vége, nincs mit tenni. „Súlyosbítja” a helyzetet, ha az illetőnek a munkája tárgya fordul gyűjtőszenvedéllyé – mint például Kondász Róbert esetében, aki a telefonkártya-tervezés és -kiadás hőskorában gyártotta a chipes plasztiklapokat, majd Magyarország egyik legnagyobb gyűjtőjévé vált.
A gyűjtési szenvedélyt a legtöbbször üzleti haszonszerzés is tüzeli; van példa olyan ügyes üzletemberre, aki a kilencvenes évek elején nem volt rest, és mázsaszámra szedett össze üres telefonkártyákat a legkülönfélébb helyekről (kukák, iskolák, börtönök, telefonfülkék), ezeket kivitte külföldi börzékre, s akadt év, amikor ezzel a tevékenységgel 15-20 millió forint nyereségre tett szert.
A telefonkártyák története egyébként 1991-re nyúlik vissza, ám 1996 és 2000 között „élték” virágkorukat, akkoriban körülbelül 11-12 ezer kártyás telefonkészülék üzemelt Magyarországon – ma jó, ha ezret találunk. A mobilvilág okozta rohamos hanyatlás miatt 2009 végén beszüntették a chipes telefonkártyák gyártását, meghagyva azonban még az idei évet használatukra. 2011 januárjában pedig leszerelik az összes kártyás készüléket, s véget ér egy közel 20 éves korszak. A fénykorban volt olyan év, amikor a Matáv 12 millió telefonkártyát is kibocsátott, jelenleg ez a szám 250 ezer.
Kezdetben számos ellenzője volt a nyugaton akkoriban már népszerű telefonkártyák kibocsátásának, nemigen hittek terjedésükben. A gyakorlat azonban rácáfolt az aggályokra. A magyarországi telefonkártya-piac két, a balatoni nyaralásokat idéző lappal, a „kompossal” és a „szörfössel” indult, s később fajtánként 200-400 ezret is legyártottak belőlük – akár több generáción keresztül.
A gyűjtők mindazonáltal a Matáv engedélye alapján kibocsátott, úgynevezett céges magánkártyák iránt mutatnak nagyobb érdeklődést, s egy szenvedélyes gyűjtő minden sorozatból eltesz legalább egy-két garnitúrát, gondolva későbbi csereberékre. A bontatlan, illetve használatlan kártyáknak nagyobb az értékük, különösen, ha korlátozott sorozatban bocsátották ki őket, mint például Ayrton Senna vagy más Forma–1-es versenyzőről, illetve bizonyos olimpikonokról. Természetesen az árfolyamot – akárcsak a bélyegek és a tőzsdei papírok esetében – sok minden befolyásolja. Például ha hibás egy sorozat néhány darabja, vagy valami miatt visszavonták, az eredeti értékének akár százszorosát is érheti, például ha ezüstből vagy aranyból készültek – egy darab telefonkártyáért akár több ezer eurót is el lehet kérni. Úgyszintén kuriózum az a névjegyként is funkcionáló telefonkártya, amelyen Straub Elek egykori Matáv-vezér aláírása díszeleg.
Azt, hogy miként lesz egy kártyából égen-földön keresett ritkaság, jól példázza az alábbi történet. Az egyik nagybank harmincezer kártyát rendelt a Matávtól, de mire a telefontársaság szállított, a bank már arculatot váltott, s nem engedte forgalomba a kártyákat a régi logóval. A szállítmány raktárba került – 300 kivételével, amely a piacon keringett ezermárkás áron.
Mártonffy Attila
