A magyar felsőoktatási rendszerben a főiskolai és az egyetemi képzések után a harmadik szakmai szint a szakirányú másoddiploma. A felsőfokú oktatási intézmények feladata egyre inkább a szakértelmiségivé válás felkészítése; szakértővé a gyakorlat és a szakirányú másoddiploma tesz valakit.
Változik a világ. Másfél évszázaddal ezelőtt Széchenyi a kiművelt emberfőkön még azt értette, hogy valaki tud írni-olvasni. Az első világháborúban akár karpaszományos tiszt is lehetett az, aki eljutott az érettségiig. Hatvan évvel ezelőtt pedig aki diplomával rendelkezett, elérte egy adott témakör legmagasabb szintű tudását. A tudás azonban gyarapodik, s aki ma érvényesülni akar, annak már nem elég egy diploma – kell legalább egy szakirányú is. S ez így is van jól, hiszen egy döntési pozícióban lévő ember akkor szolgálja jól az ország érdekeit, ha specialistája annak, amiről dönt.
Mában a jövőnek
Mindenkiben van pozitív értelemben vett egyéni karriervágy. Lényeg, hogy az ember fel tudja mérni, milyen további ismeret, tudás, esetleg papír kell az előrelépéshez. Különösen igaz ez olyan helyzetekben, amikor már nem választhatunk más pályát – mert erről már lekéstünk –, hanem a járt létrán igyekszünk feljebb lépkedni. Ilyen esetekben jöhetnek jól a szakirányú másoddiplomás képzések – magyarázza Gáspár Péter Pál, a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdasági Továbbképző Intézetének (KTI) igazgatója.
Szakirányú továbbképzések már régen kialakultak minden ágazatban. A közgazdaságban ezek a képzések két fő csoportba sorolhatók. Az egyikben a tananyag a közgazdaság valamelyik szegmensével nagy mélységben foglalkozik (például pénzügy, marketing, vezetésszervezés, nemzetközi kapcsolatok), a másikban ágazatspecifikus gazdasággal lehet foglalkozni (például környezetvédelem, felszámolás, vagyonkezelés, energiagazdálkodás).
Egy szakirányú másoddiplomás képzéssel foglalkozó intézménynek a mában kell felkészítenie a szakembereket egy jövőbeli foglalkoztatási struktúrához szükséges szakmastruktúrára és szaktudásra. Magyarán, a mindenkori jelenben kell kitalálni, milyen szakok induljanak a jövő zálogában. Ebben egyaránt lehet tévedni és sikereket elérni. A KTI például két évvel korábban indított környezetvédelmi szakot, mint hogy az érdeklődés megindult volna iránta. Feltételezhetően nem lesz ilyen kezdeti fiaskó a közigazgatási gazdálkodás és informatika szak indítása ettől az évtől, hiszen a szak napi aktualitása egyértelmű az elektronikus közigazgatás rohamos kiépülésének korában.
Egyletesdi
Egy-egy induló szak leendő sikerén el lehet gondolkodni, egyértelmű viszont a sikere annak, aki elvégezte a négy keresztféléves kurzust: állásproblémái garantáltan nem lesznek. (Ugyanakkor nem a továbbképzés hiányára vezethető vissza, hogy hazánkban nagyon sok az állástalan diplomások száma, ennek oka a túlképzésben, a felsőoktatási intézmények kelleténél nagyobb számában keresendő.)
Mód van arra is, hogy az új tudás révén szerzett tapasztalatokat megosszák egymással a végzettek – erre szolgálnak az azonos szakosok által létrehozott „öregdiák-egyesületek”.
Ezek az egyesületek egyébként érdekes képződmények, nem lehet szimpla gittegyletnek nevezni őket – ecseteli a KTI igazgatója. Az összejöveteleken egymás informális tájékoztatása zajlik aktuális fejleményekről, kicsit lobbicsoport jellege is van a dolognak, de akár komoly szellemi műhelymunka is folyhat az egyesületek keretei között egy-egy gyakorlati probléma megoldására.
Egy továbbképző intézet sikere egyébként megújulási képességén is múlik. Ezt azt jelenti, hogy évente új szakokat kell kitalálni, a szakokon belül új témaköröket, ismeretanyagokat kell bevezetni, s egy-egy témában vagy tantárgyban naprakész és a gyakorlatban is hasznosítható ismeretet kell átadni.
Piramis és horpadt váza
Egy továbbképző intézetet manapság bárki indíthat, ám azt a piacnak is el kell fogadnia. Ez nyugaton már régóta bevett gyakorlat, Magyarországon azonban csak mostanában terjed: egyre több álláshirdetésben kikötik, hogy melyik felsőoktatási intézmény végzettjeit nem fogják behívni interjúra.
Gáspár Péter Pál szerint egyre nagyobb szükség lesz a jó értelemben vett elitet, „szuperspecialistákat” képző intézményekre, minél fejlettebb ugyanis a technológia, annál inkább a csúcson dől el minden. Nálunk ez még hosszú folyamat eredménye lesz, holott „normális” országokban már él a képzettség piramismodellje. Itt a csúcsképzés keveseket érint, ám annál intenzívebben, s minden szint szépen ki van töltve.
Magyarországon ez a piramis inkább horpadt vázára hasonlít, mivel számos elem kimarad belőle – például a műszaki középértelmiség képzése.
Pedig válságos időket élünk, s ilyen körülmények között infrastruktúrát kell létrehozni, s legolcsóbban a szellemi infrastruktúrát lehet építeni.
Mártonffy Attila
