Beskid Vilmos: Hogyan látja a nők helyzetét a magyar informatikai-mérnöki társadalomban?
Nehéz ezt megítélni, mert nagyon kevés a mérnöknő, de szerintem kiválóan megállják a helyüket.
– Az ön helyzete milyen?
– Az én példám valószínűleg nem általánosítható. A svéd Ericsson nagy hangsúlyt fektet a nemek közötti egyensúlyra, komoly hagyománya van a munkaerő diverzitásának, így itt semmilyen téren nem vagyunk hátrányban. Ennek ellenére Magyarországon továbbra is elég kevés női mérnök dolgozik nálunk, pedig mindig örülünk, ha nőket tudunk felvenni ilyen munkakörökbe.
– Lehet tudni, hogy a mérnökök hány százaléka nő Magyarországon?
– Pontos számokat nem tudok mondani, biztos, hogy a végzettek között kevesebb mint tíz százalék a nő. Az egyes területek között is nagy az eltérés: a kémiai és biológiai tudományok vagy éppen az építészet valószínűleg sokkal „nőiesebb”, mint az informatika vagy a gépészet. Pedig biztos vagyok benne, hogy ennél több lány szereti a matematikát és képes logikusan gondolkodni – ha ők esetleg nem a gazdasági pályákat választanák, hanem a mérnökit, még jó állást is könnyebben találnának.
– Máshol jobbak az arányok?
– Ha jól tudom, Svédországban a mérnökhallgatók közel negyede nő, és az Ericssonon belül is nagyjából ennyi a mérnöknők aránya. De ott többen választják a műszaki pályákat, mint Magyarországon.
– Mennyire lehet felelőssé tenni a hagyományos szerepfelfogásokat, a nevelést, amely szerint egy lány csak a „nőies” dolgokkal foglalkozzon, a szerelést és kísérletezgetést pedig hagyja meg a fiúknak?
– Egészen biztosan benne van ez is. De úgy látom, már megindult a változás. Annyira elterjedtek a számítógépek, az okostelefonok, hogy már nem számít „kockának” az a nő, akit érdekel a számítógép vagy éppen a szoftverek működése. Abban bízom, hogy előbb-utóbb egyre több lány döbben rá, milyen ügyesen tud a számítógépekkel bánni, esetleg szoftvereket írni, és már nem lesz fura vagy ciki ezzel foglalkozni.
– Önt furának tartották? Nehéz volt beilleszkedni a nem éppen szolidságáról ismert BME villamos karára a sok férfi közé?
– Nekem nem voltak nehézségeim, bár lehettek volna. Már középiskolában fiúk dominálta környezetben tanultam, aztán az egyetemen B tagozatba jelentkeztem, ahol már nem a bulik és a szórakozás domináltak, hanem a tanulás és a komoly munka. Az értelmes, intelligens fiúk közé már nem volt nehéz beilleszkedni.
– Többet kell egy nőnek dolgozni ugyanazért az elismerésért, mint egy férfinak?
– Lehet, hogy Magyarországon így van, de én szerencsére nem éreztem ezt. A mi szakmánk objektív, a teljesítmény pontosan mérhető, így nem kell különösebben félni a hátrányos megkülönböztetéstől. Mindig igyekeztem sokat letenni az asztalra, de meg is volt az elismerése. Sokkal rosszabb lett volna a lenéző elismerés, az „egy nőtől nem is vártam volna ilyen szép munkát” típusú megjegyzés, de ilyet sem kaptam.
– Ha arról kérdezik, hogy milyen nőként mérnöknek lenni, az nem pont annak a jele, hogy különlegességnek számít?
– A helyzet adott, tényleg kevés a nő az informatikában. Nagyon szívesen beszélek erről, ahol csak lehet. Szívügyemnek tekintem, hogy minél több lány menjen mérnöknek, mert biztos vagyok benne, hogy sokaknak jó választás.
|
Dibuz Sarolta |
|---|
|
Szüleimtől örököltem a természettudományok és a mérnöki pálya iránti vonzódást. Mindketten mérnökök voltak, és úgy tűnik, sikerült a technikai hajlamot a gyermekeimbe is átplántálni, még ha ők nem is informatikusok lettek. Nagyon örültem, hogy a Lányok Napján előadásokat tarthattunk középiskolás lányoknak a kolléganőimmel. Pontosan őket kell megszólítani, akiket még „el lehet csábítani” a mérnöki pálya felé. Az egyetemen is, ha okos, értelmes lánnyal találkozom, elbeszélgetek vele arról, hogy milyen elképzelései, lehetőségei vannak. Szükség van a bátorításra, és igyekszem is megtenni ez ügyben, amit csak lehet. Hobbijaim nem a szakmámhoz kötődnek, szabadidőmben nem műszaki kérdésekkel foglalkozom. Igyekszem minél többet mozogni a szabadban, kirándulni, kocogni. Számos férfikollégával ellentétben nem vagyok kütyümániás, nem akarom feltétlenül kipróbálni és megvenni a legújabb mobiltelefont, táblagépet. Úgy veszem észre, hogy a gyerekeim többet használják ezeket az eszközöket – itt inkább generációs kérdésről van szó. A mérnöki szakma kétkezi, „szerelős” oldala soha nem érdekelt, talán ezért is kötöttem ki a szoftverek mellett. |
Schopp Attila
