Veszelovszki Zsolt: Hogyan látja a kultúratámogatás jövőjét?
Talán meglepő lesz a válaszom, de én derűlátó vagyok, még ha esetleg a kulturális élet erről másképp vélekedik is.
– Mire alapozza a derűlátását?
– Arra, hogy kezdenek letisztulni a támogatási viszonyok. Lehet, hogy nem népszerű, amit mondok, de ettől még tény: a rendszerváltás előtt az állam jóval többet költött kultúrára, mint amennyit az ország teherbíró képessége megengedett volna. A források reálértékben csökkentek, de az intézmények fennmaradtak. Sokáig nem mehet így, hiszen jóval több a múzeum vagy akár a színház, mint amennyit az ország el tud tartani. Magyarországon körülbelül 50 repertoárszínház működik, arányosan sokkal több, mint Európa gazdagabb részein.
– Nem is kellene az államnak részt vennie a kultúra támogatásában?
– Dehogynem, csak éppen meg kell találni a megfelelő formákat és arányokat, például az intézményfenntartás és a projektfinanszírozás között. A rendszerváltás előtt a magyar kultúra a budapesti állatkerthez hasonlított: néhány száz elégedett lakó, csodálatos körülmények között, jóllakottan sétafikált, keveset kellett tenni a betevő falatért. A rendszerváltás után aztán a kívülről jött „vadállatok” ledöntötték a kerítést, és a gondozott állatkertből átláthatatlan dzsungel lett, ahol nincsenek szabályok. Az ideális megoldás talán a szafaripark lehetne, ahol mindenkinek magának kell ugyan megszereznie a napi betevőt, de tiszta víz az mindig van, s ha nagy a baj, a vadőrök be tudnak avatkozni.
| Török András (56), a Summa Artium Nonprofit Kft. igazgatója |
|---|
|
Számos, különféle, a kultúrához kapcsolódó munkát végeztem, mielőtt a rendszerváltás idején a 2000 című folyóirat szerkesztője lettem. Egy ideig a kulturális államigazgatásban is dolgoztam. Régi szerelmem Budapest is, amelyről egy folyamatosan átdolgozott, rendhagyónak mondható útikönyvet is írtam-írok. A Summa Artiumot a Soros Alapítvány hozta létre 2003-ban, amikor felhagyott a kultúra támogatásával. A szervezet voltaképpen tanácsadással, mégpedig vállalati tanácsadással foglalkozó nonprofit társaság, amelynek a kultúra a tárgya. Ahogy egy reklámügynökség azt keresi meg, hogy a cég üzeneteit milyen médiumokon keresztül és milyen formában lehet a leghatékonyabban eljuttatni a nagyközönséghez, mi kreativitást árulunk, és abban segítünk, hogy a vállalkozások művészetpártoló szándékát a legnagyobb hatásfokkal fordítsuk eredményekre. Lehetőségeket, kulturális projekteket javasolunk cégeknek, ők választanak, majd a lebonyolításban is segítünk. De sohasem a kulturális projekteket képviseljük, hanem az üzleti partnereket. Egyre többet dolgozunk mecénásoknak, azaz gazdag magánembereknek is. Tavalyelőtt mintegy 160 millió forintot sikerült a kultúra támogatására szereznünk. 2009-ben ettől jócskán elmaradtunk, de a 100 millió forintot így is jóval meghaladta a támogatások összege. |
– Hogyan képzeli el az állam szerepét egy ilyen környezetben?
– Kétféle módon lehet segíteni a kultúrát: vagy páncélt adok rá, hogy megvédjem a külső hatásoktól, vagy megerősítem a gerincét, hogy maga is megbirkózzon a kedvezőtlen körülményekkel. Egyértelmű, hogy az utóbbi a modernebb megközelítés. Az államnak és az önkormányzatoknak kettős szerep jutna: egyrészt biztosítják a szabályozott környezetet, másrészt pedig fenntartják az intézményeket. Egyetlen nagyvállalattól sem lehet elvárni, hogy egy szimfonikus zenekart, színházat vagy folyóiratot tartson fenn.
– Akkor mi lehet várni a vállalatoktól?
– Hogy jól képviseljék nyereségérdekelt céljaikat – legyenek jó szponzorok. A közvélekedéssel ellentétben, a vállalkozások szívesen költenek kultúrára, de elsősorban olyan különleges projektre, kiállításokra, rendezvényekre, amelyek valamilyen formában (márkaimidzsben, reklámértékben, dolgozói jóérzésben) visszahozzák a költségeiket, és hozzájárulnak az üzleti célok eléréséhez.
– Mennyire átláthatóak Magyarországon a vállalati támogatások?
– Az elmúlt években sokat tisztázódtak a viszonyok. A cégek egyre inkább írott szabályok és egyre kevésbé a menedzsment egyes tagjainak ízlése alapján döntenek a szponzorációról.
– Melyek a manapság népszerű kultúratámogatási formák?
– Úgy vélem, a díjalapítással egy vállalat nagyon gazdaságosan képes támogatni a kultúrát. Hadd említsek egy jó példát: már a válság kitörése után döntött úgy (tanácsunkra) az Aviva Életbiztosító, hogy egy vadonatúj képzőművészeti díjat alapít. Példát mutattak abból is, hogy semmibe sem akarnak beleszólni – bíznak a Műcsarnok mindenkori igazgatójában. De ez meg is éri nekik. Olyan sajtóvisszhanghoz juthatnak, amit hagyományos hirdetésekkel elérni mintegy tízszer annyiba kerülne. Ez tipikusan olyan szituáció, amikor a díjazott és díjat adó is jól jár.
– Lát-e valami új dolgot a horizonton?
– Igen, már visszavonulását tervezgeti a rendszerváltás utáni első milliárdos nemzedék. Remélem, hogy sikerül közöttük alapítványtevési hullámot elindítani.
