A hálózati tárolás előretörése ellenére a szerverekhez közvetlenül kapcsolt tárolók sem haltak ki, sőt, az utóbbi időben ismét kezdenek népszerűvé válni.
Sokan temették már a szerverekhez közvetlenül kapcsolódó (direct-attached storage, das) tárolókat. Egy ilyen eszköz – a kiszolgálóba szerelt merevlemez vagy a számítógéphez rendelt külső lemeztömb – csak egyetlen szerverhez tartozik, amely közvetlenül (tehát nem hálózaton) éri el azt.
Valóban, sok mindent fel lehet hozni a das ellen. Egy ilyen tárolót nem lehet(ett) megosztani, vagyis könnyen lehet, hogy az egyik szervernek nincs elég kapacitása, miközben a másiknál „hegyekben állnak” a gigabájtok. Nehézkes az adatvédelem is: minden egyes szerverről külön kell biztonsági mentést csinálni, a mentett állományokat pedig a hálózaton eljuttatni a központi tárolóterületre.
Pontosan ezeket a hiányosságokat küszöböli ki a tárolóhálózat (san) és a hálózatra kötött tároló (nas). Bár az elmúlt évek látványos fejlesztései leginkább ezeket a területeket érintették, a das makacsul nem akar kimúlni.
Csalóka remények
Ennek egyik legfőbb oka, hogy a nas és a san nem mindenben váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. A tárolóhálózattól azt várták, hogy majd minden szerver minden pillanatban pontosan annyi kapacitást kap tőle, amennyire éppen szüksége van. Ehelyett sokáig az volt a módszer, hogy a rendelkezésre álló területet ki kellett osztani a szerverek között, és ha egy szervernek több területre volt szüksége, új partíciót kellett létrehozni a számára, amit hozzá kellett csapni a meglévő tárterülethez. Ez pedig nem sokban különbözött attól, ahogyan a közvetlenül csatlakoztatott tárolókat kellett kezelni.
Nem megy olyan egyszerűen az adatmentés sem. Persze, le lehet menteni a teljes san-t, csak akkor nem lehet tudni, hogy a nagy adathalmazban mi micsoda. A hatékony mentéshez és helyreállításhoz szükség van némi „alkalmazástudatosságra”, ehhez pedig már megint mentőszoftvert kell telepíteni a szerverre. Mindezeken túl pedig a modern hálózati tárolómegoldások néha olyan sokba kerültek, hogy a felhasználók inkább maradtak a régi, de olcsó módszereknél.
A modern hálózati tárolórendszerek persze már számos korábbi hiányosságot kiküszöböltek (elsősorban a kapacitáselosztás terén). Különösen fontos a megosztott tárolás virtualizált környezetekben, hiszen a virtuális szervereket csak így lehet a fizikai számítógépek között mozgatni.
Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy a das végleg eltűnjön az adatközpontokból, ahol többféle szerepkörben is kitűnik.
Változatos szerepek
Egyebek mellett szívesen használják a helyi tárolókat a szerverek elindítására (bootolására). Bár a legtöbb tárolóhálózat támogat valamilyen bootolási lehetőséget, ehhez általában speciális eszközök és szoftverek kellenek, így egyszerűbb helyi lemezről indítani a szervert.
Az ssd megjelenése még vonzóbbá teheti ezt a módszert. Gyors, helyi meghajtóról pillanatok alatt újraindítható egy szerver, miközben az ssd virtuális memóriaként is szolgálhat. Utóbbi kiváltképp hasznos lehet virtuális környezetben: ahogy újabb és újabb virtuális gépek kerülnek fel a fizikai szerverekre, azok könnyen kifogyhatnak a hagyományos memóriából, és a helyi tárolót kezdik el virtuális memóriaként használni. Ha ez a helyi tároló merevlemez, a szerver teljesítménye nagymértékben romlik, ám ssd-k használata esetén a sebességcsökkenés elhanyagolható. Az ssd persze nem helyettesítheti tökéletesen a fizikai ram-ot, de bizonyos mértékig feleslegessé teheti a memóriabővítést.
A helyi tároló kiválóan beilleszthető a tárolóhálózatok hierarchiájába is. Különösen igaz ez a PCI Express (PCIe) kártyákra szerelt tárolókra: ezek közvetlenül tudnak kommunikálni a processzorral, nem szorulnak rá a jóval lassabb sas vagy sata protokollra, amelyeket a 2,5 vagy 3,5 hüvelykes formátumú ssd-k használják.
A rendkívül gyors adatátvitel viszont ideális gyorsítótárat varázsol a PCIe-tárolókból: a legtöbbet használt vagy a leggyorsabb kiszolgálást igénylő adatokat ezen a kártya-ssd-n lehet tárolni, így amikor egy alkalmazásnak vagy felhasználónak szüksége van rájuk, nem kell megvárni, hogy a kérés a hálózaton keresztül eljusson a tárolórendszerbe, ott feldolgozzák a vezérlők, kiolvassák az adatot a merevlemezről és ismét csak a hálózaton keresztül visszajuttassák.
Ha ez a modell elterjed, érdekes jövője lehet a tárolóhálózatoknak. Az igazán „forró” adatokat helyben, a szerveren fogják tárolni, míg a központosított tárolórendszerek a kevésbé fontos adatok hosszabb távú raktározására szolgálnak – ami azzal is jár, hogy utóbbiaknál nem a teljesítmény, hanem a kapacitás lesz a legfontosabb tényező. A PCIe tárolóknak csak egy hátrányuk van: bootolni nem lehet róluk a szervereket, tehát szükség van egy másik belső tárolóra.
Nagytól a kicsiig
A nagy internetes infrastruktúrák (Facebook, Google) kiszolgálásában is szerephez jut a közvetlenül csatlakoztatott tároló. Ezekben az adatközpontokban többnyire olyan szervereket használnak, amelyek merevlemezt is tartalmaznak, csak éppen a szerverek villámgyorsan tudnak egymással és más gépek merevlemezeivel kommunikálni. Az architektúra előnye a költséghatékonyság és a rugalmasság: új szerverekkel bármikor könnyen bővíthető a rendszer.
Újabban kiderült, hogy az ilyen architektúra nemcsak a Facebook-méretű vállalatok internetes működését tudja kiszolgálni. A virtualizáció terjedése miatt egyre gyakrabban van szükség jól méretezhető számítási és tárolási infrastruktúra párhuzamos építésére: ilyenkor jól jönnek a merevlemezzel egybeépített szerverek. Annyiban mások ezek a tárolók, hogy a rajtuk lévő adatok nem csupán a hozzájuk közvetlenül kapcsolódó szerver számára elérhetők, lehetővé téve a virtuális gépek mozgatását. Az ilyen „megosztott das” architektúra a helyi tárolás egyszerűségét és költséghatékonyságát megtartva kínálja a tárolóhálózatok számos előnyét.
Összeállította: Schopp Attila
