Sokat megélt informatikai újságíróként gyanakodva, vagy legalábbis jó adag egészséges szkepticizmussal figyelem azokat az újdonságokat, amelyek egyik pillanatról a másikra robbannak be a köztudatba, és hirtelen mindenki úgy kezd el beszélni róluk, mint a Szent Grálról.
Különösen könnyen megy ez az olyan nóvumok esetében, amelyekről igazából senki nem tudja, hogy mi fán teremnek. Ezekbe aztán mindenki azt magyaráz bele, amit akar (vagy amit nem szégyell); mindenki úgy facsarja, ahogy szeretné; rámutathat, hogy ő már igazából évek óta ezen dolgozik, csak éppen nem így hívta eddig; vagy bizonygathatja, hogy saját fejlesztései, stratégiája mi módon kapcsolódnak a legújabb trendhez. Annyira kiszámíthatóan zajlik ez le gyakorlatilag minden újdonságnál, hogy a Gartner egész elemzési módszertant (a híres hype cycle-t) épített köré.
Most éppen a metaverzum az, amelyről mindenki felfedezte, mekkora lehetőség is rejtőzik benne. Amíg a Facebook (bocsánat, Meta…) be nem dobta a köztudatba, alig-alig esett róla szó, most meg a csapból is ez folyik (és igen, mi is gyakran írunk róla, ebben a lapszámban is).
Miközben még erősen képlékeny, hogy miről is van, vagy inkább lesz szó, egyre több vállalat tesz fel nagy téteket arra, hogy az emberek hamarosan megosztott, erősen immerzív virtuális világokban akarják megkeresni, befektetni és elkölteni a pénzüket, olyan virtuális világokban, amelyek egyszerre imitálják és haladják meg a valós világ lehetőségeit. A dolog első, és talán második pillantásra is őrültségnek tűnik.
Minek megvenni valamit, ami csak a digitális világban létezik, és csak ott van értéke? Aztán eszébe jut az embernek, hogy az online szerepjátékokban már évekkel ezelőtt mekkora pénzekért cseréltek gazdát a virtuális felszerelési tárgyak és most mennyit adnak NFT-kért, és rájön, hogy valószínűleg ő van tévedésben.
Komoly elemzőcégek állítják, hogy a metaverzum néhány éven belül akár ezermilliárd dolláros üzlet is lehet. Ez pedig már akkora összeg, hogy képes elnyomni a vállalatvezetőkben is élő szkepticizmust. A FOMO (fear of missing out) nem csak a magánszemélyekre jellemző. Minél több elemzés jelenik meg arról, hogy a bankoktól a kiskereskedelemig milyen iparágakat és milyen módon forgathat fel a metaverzum, milyen lehetőségeket teremt az arra nyitott vállalkozásoknak, annál inkább kényszerítve érzik magukat, hogy ők is beszálljanak a mókuskerékbe. És ha elegen hajtják azt a bizonyos mókuskereket, a végén még beválik a jóslat, és tényleg a metaverzum lesz a következő generációs internet.
Persze, az is benne van a pakliban, hogy valahol közben megbicsaklik az egész. Lehet, hogy a technológia lesz túl nehézkes, az élmény nem válik eléggé meggyőzővé, és hamar ráun mindenki, vagy csak tényleg elgondolkodnak az emberek, hogy miért is lenne jó nekik kizárólag digitális formában lévő termékekért fizetni. Akkor a metaverzum megy az infokommunikációs történelem többi, nagy reményekkel induló, ám végül elbukó projektje közé.
Ha a metaverzum nem is lesz az az ezermilliárd dolláros piac, amely alapjaiban rázza meg az összes fontos iparágat, a hozzá kapcsolódó fejlesztések nagy valószínűséggel akkor sem lesznek hiábavalók. A processzorokba, a felhőbe, a mobil hálózatokba, az AR/VR-eszközökbe, a 3D-megjelenítésbe vagy éppen a digitális fizetőeszközökbe öntött dollármilliók és -milliárdok valamilyen – ma még talán szintén nem látott – módon hasznosulni fognak, és megtalálják helyüket az iparban, az egészségügyben, az oktatásban, a kiskereskedelemben.
Akkor pedig igazából mindegy, hogy a metaverzum puszta hype volt, vagy sem.
