Elképzelhető, hogy a nem is olyan távoli jövőben a vállalatoknak nem kell új informatikai eszközök beszerzésével, üzembe állításával és kezelésével bajlódniuk. A trendek és a piaci szereplők szerint az informatikai szolgáltatás úgyszólván közműként is megvehető lesz – a fogyasztás mértékében kell fizetni érte.
Alapvető gondjuk a vállalati informatikai rendszereknek a rossz kihasználtság, ez több okra is viszszavezethető. Az egyik a hagyományos informatikai környezetekre általánosságban jellemző „silójelleg”: minden üzleti alkalmazás gyakorlatilag különálló kis szigetet alkot a nagyobb vállalati rendszeren belül, saját szerverekkel, tárolóeszközökkel és egyéb erőforrásokkal. Ez még önmagában nem lenne akkora baj – bár az alkalmazásintegráció megoldása ilyen esetben komoly feladat –, de az már zsebbe vágó kérdés, hogy a rendszerek többsége alaposan túl van méretezve.
Csúcsterhelésre méretezve
Az informatikai vezetők biztosra akarnak menni, amikor az üzleti részlegek igényeinek kielégítéséről van szó. Ezért az üzembe állított számítógépek teljesítményét úgy választják meg, hogy azok a várható csúcsterheléshez igazodjanak. Ilyen csúcsterhelés viszont többnyire csak rövid időre jelentkezik, és a nagy teljesítményű szerverek az idő nagy részében tényleges kapacitásuknak csak töredékét használják ki. Hogy ez a töredék mekkora, arra többféle becslés és számítás is létezik: általában 30–40 százalékot szoktak emlegetni, de vannak, akik 10 százalék alá teszik a tényleges kihasználtságot. Értelemszerűen adódik a megoldás: mindenki (minden felhasználó és minden üzleti folyamat) akkor és annyi informatikai erőforrást kapjon, amikor és amennyire szüksége van. Triviálisnak hangzik, megvalósítása azonban korántsem magától értetődő; a megoldására adott választ szokás manapság „on-demand” vagy „utility computingnak”, magyarul informatikai közműnek hívni.
A fogalom értelmezése még korántsem tiszta: értelmezhető úgy, hogy a cég belső informatikai erőforrásai nincsenek egyszer és mindenkorra „bedrótozva” az egyes üzleti folyamatokba, hanem minden folyamat az igényei szerint (azaz „on-demand”) jut annyi erőforráshoz, amennyire neki szüksége van, illetve amennyit a belső szabályozás elérhetővé tesz számára. Ugyanakkor azt is lehet érteni a fogalmon, hogy a vállalat egy külső szolgáltatótól vásárolja az informatikai kapacitást, mintegy közmű (vagyis „utility”) jelleggel: mindenből éppen annyit vesz igénybe, amennyire szüksége van, és természetesen a használat arányában fizet érte, csakúgy, mint az áramért vagy vízért.
Mindenki igénye szerint
Juhász Miklós, a Stratis Meta Group kutató, elemző és tanácsadó cég ügyvezető igazgatója szerint a két értelmezés nem mond ellent egymásnak; „az első voltaképpen részhalmaza lehet a másiknak; műszakilag nem sok különbséget látok aközött, hogy a kellő kapacitást házon belülről vagy házon kívülről szerzik be” – mondja. A belső vállalati informatikai részleg akár olyan közvetítő is lehet, amely rugalmasan szerzi be a technológiát, majd a szolgáltatásokat továbbadja saját felhasználóinak. A gondolat, hogy így oldják meg a kapacitásproblémákat, nem teljesen új. Még a klasszikus erőforrás-kihelyezési szerződéseknek is vannak bizonyos változó elemei; ha elmozdulás van a ténylegesen szolgáltatott mennyiségekben, akkor azt figyelembe veszik a havi számla összegének meghatározásánál. „Ez már tekinthető bizonyos fokig igény szerinti számítástechnikának, természetesen nem lineáris árazással és erős korlátokkal, de a csírája mindenképpen ott van” – mondja Juhász Miklós. Az is hozzájárul a modell köztudatba kerüléséhez, hogy egyre több nagyvállalat tekint szolgáltatóként saját belső informatikai részlegére.
Az egyes részlegek megfogalmazzák saját üzleti problémájukat, és elvárják, hogy az informatikai osztály minél gyorsabban – és természetesen minél költséghatékonyabban – oldja meg a feladatot. A nehézség abból adódik, hogy a hagyományos informatikai silók nem alkalmasak a gyorsan változó üzleti igények lekövetésére, azok kiszolgálására. Vagyis olyan informatikai környezet kell – elsőként a vállalaton belül –, amely gyorsan tud reagálni az üzleti egységek felől befutó kérésekre, és ehhez nem kell szüntelenül új erőforrásokat (szervereket, háttértárolókat, egyebeket) vásárolnia, mert a meglévő infrastrukturális elemek folyamatos, dinamikus átcsoportosításával, illetve jobb kihasználásával is ki tudja elégíteni az igényeket – legalábbis egy adott szintig.
Részmegoldások
Egy bizonyos szinten ez már ma is megvalósítható, hiszen az erőforrások menedzsmentje nem új funkció a nagygépeknél, nagyvállalati Unix-kiszolgálóknál. Egy többprocesszoros kiszolgálóban – vagy éppen egy fürtözött rendszerben (clusterben) – meg lehet tenni, hogy bizonyos folyamatoknak, alkalmazásoknak időlegesen több erőforrást (processzort, memóriát) biztosítunk. Olyanra azonban még nincs példa, hogy mindez több, különböző platformú rendszert, a teljes vállalati informatikai környezetet átfogóan, automatikusan, és az üzleti folyamatok alapján valósuljon meg – mondja Fischer Erik, a Sun Microsystems rendszermérnöke. Az is létező megoldás, hogy egy rendszert teljes kiépítésben szállítanak ki a felhasználóhoz, de ha neki egyelőre csak négy processzor teljesítményére van szüksége, akkor egy négyprocesszoros gép árát fizeti érte. Később, ha nőnek az igényei, fizethet az újabb processzorokért, amelyeket egy egyszerű paranccsal bekapcsolhat, és használhatja a megnövekedett teljesítményt.
Alkalmazkodó technológia
A meglévő erőforrások jobb kihasználása akkor valósítható meg, ha a vállalati ITközpontokban felszámolják az informatikai silókat, ha virtualizálják az erőforrásokat – mondja Molnár Imre, a Computer Associates magyar leányvállalatának vezetője. Az üzleti folyamatoknak nem kell feltétlenül egyetlen géphez (vagy gépek egy csoportjához) kötődniük, mint ahogy a számítógép fizikai valójának sem kell egybeesnie az alkalmazások működési környezetével. A lényeg olyan virtuális környezet létrehozása, ahol elkülönülnek egymástól a fizikai erőforrások és az ezeket kihasználó, ezekre támaszkodó üzleti folyamatok. A megvalósulás már nagyon jól látszik a háttértárolás terén. A tárolóhálózatok (storage area network, SAN) éppen azért jöttek létre, hogy az adattárolás viszonylag jól szabványosítható feladatát és az erre szolgáló eszközöket leválasszák az egyes szerverekről, illetve a rajtuk futó alkalmazásokról. Így egy központilag kezelhető, mindenki számára elérhető, de a maga fizikai valójában a felhasználók elől rejtve maradó erőforráskészlet jön létre; ezt mindenki igényei szerint használja ki. A felhasználónak, az alkalmazásnak, de még az operációs rendszernek sem kell tudnia, hogy a keresett adat melyik fizikai tárolón helyezkedik el, mert az egymáshoz rendelést a SAN logikája kezeli.
Akadályok a szerver szintjén
Ugyanezt később meg lehet valósítani a szerverek szintjén is. Ennek azonban egyelőre sok akadálya van – hiszen a mai alkalmazások nagy része nem függetleníthető az operációs környezettől, az meg a hardvertől –, mondja Molnár Imre, de az akadályok fokozatosan csökkennek. Az igény szerint működő környezetnek viszont csak akkor van értelme, ha azt megfelelően kezelni, felügyelni is tudják, ehhez pedig a mainál fejlettebb felügyeleti eszközök kellenek.
Értelemszerűen egy vállalaton belüli, az igények szerint működő informatikai környezet kialakítása nem megy egyik pillanatról a másikra. A kis lépések politikáját kell követni, tanácsolja Molnár Imre. Jó kiindulási lépés lehet például a szerverkonszolidáció: összevonni egyetlen számítógépre olyan üzleti folyamatokat, amelyeknek nem egyszerre van a csúcsidejük, így meg tudnak osztozni az erőforráson. Gondoskodni kell az informatikai eszközök életciklus-követéséről; kell olyan szoftver, amelyik figyeli a szolgáltatási szinteket, és jelzi, ha az informatika nem teljesíti az üzleti egységekkel szemben vállalt kötelezettségeit. Vagy például ki kell alakítani egy olyan szolgáltatóközpontot, amely kezeli az ügyfelek (ebben az esetben a vállalat saját végfelhasználói) felől bejelentett kéréseket, problémákat. Természetesen a felügyeleti szoftver mit sem ér, ha a hardverkörnyezet nem teszi lehetővé az ilyen szolgáltatások bevezetését.
Nem véletlen, hogy a nagy gyártók – HP, IBM, Sun – mindegyike komoly erőfeszítéseket tesz ilyen hardverek szállítására. A HP-nál Utility Data Center névre hallgat az a megoldás, amely lehetővé teszi az adatközpont – elemeinek – virtuálissá tételét, a Sun pedig N1 néven kezdett komoly kezdeményezést. Van még egy nagyon fontos eleme annak, ha az IT-részleget belső szolgáltatási egységgé akarjuk alakítani – teszi mindehhez hozzá Bartók Nagy János, az Icon felügyeleti csoportvezetője. Ez pedig az informatikai szervezet működése: az ITnek formalizáltan, előre lefektetett szabályok szerint kell tudnia működni: meg kell határozni a folyamatokat, tudni kell, hogy kinek mi a feladata, mely problémát ki kezel, merre eszkalálódnak a problémák, kinek milyen jogosultságai vannak, és így tovább. „Rendkívül lényeges, hogy az informatika működése legyen a folyamatok szintjén leírva és dokumentálva” – figyelmeztet Bartók Nagy János. Ennek jó eszköze lehet az ITIL néven ismert ajánlásgyűjtemény, amely – sok más informatikai szabványrendszertől eltérően – nem elméleti alkotás, hanem a valós életben kipróbált és bevált gyakorlatok tárháza.
Szolgáltató a házon belül és kívül
Az on-demand szolgáltatások akkor lesznek igazán bonyolultak, ha nem a cégen belüli informatikai részlegtől, hanem külső szolgáltatótól vesszük igénybe – mondja Juhász Miklós. Ebben a körben már nem is annyira – az egyébként nem lebecsülendő – műszaki-technológiai problémák nehezítik meg igazán a szolgáltatások bevezetését és igénybevételét, hanem az azokkal járó gazdasági-szervezeti változások, mind az ügyfeleknél, mind az ilyen szolgáltatásokat kínáló cégeknél. Gondoljunk csak az áramszolgáltatásra – hoz fel egy analógiát a Stratis vezetője. Hosszú évek, évtizedek kellettek, míg a mai, stabilnak mondható szolgáltatási szintet elérték a piaci szereplők, pedig a kínált termék nagyon jól mérhető, nagyon egyszerű, és nagyon jól szabványosítható. Az egész áramszolgáltatási rendszer nagyon kifinomult, hogy alkalmazkodhasson a változó igényekhez: bonyolult nemzetközi együttműködés biztosítja a folyamatos áramellátást, aprólékosan kidolgozott elszámolási modellekkel. Az informatikai szolgáltatások ennél természetesen jóval bonyolultabbak. Talán még a tárolás az, amely a legjobban egységesíthető, de ez sem képzelhető el különféle katasztrófavédelmi, illetve mentési szolgáltatások nélkül; azok már kompatibilitási problémákat okozhatnak. Minél kevésbé szabványosíthatók a szolgáltatások és minél egyedibbek az igények, annál nehezebb azokat a közműmodell keretei között kielégíteni.
Továbbhárított költségek
A technológiai gondok mellett legalább ilyen súllyal esnek a latba a gazdasági nehézségek is, amelyek már akkor is jelentkeznek, amikor még csak a belső IT-szervezet az informatikai szolgáltató. Manapság a nagyvállalati informatikai részlegek egy jól bejáratott, precíz költségvetési és elszámolási modellt üzemel- tetnek, amelybe szervesen beépültek a beszerzési folyamatok. De mindez gyökerestül megváltozik, amikor az igény szerinti számítástechnika elveinek megfelelően belső szolgáltató lesz az IT: a költségeket ebben az esetben is tovább kell hárítani az üzleti egységekre. Dinamikus költségmegosztásra lesz szükség a vállalaton belül, hiszen egy infrastrukturális elemet több üzleti egység alkalmazásai is használhatnak (hiszen épp ez a lényege a modellnek). Ezt a változó mértékű használatot valahogy mérni kell, el kell végezni a költségallokációt, miközben a költségek változhatnak, és előre nehezen is számíthatók ki. Vállalaton belül ezek a kérdések még kezelhetők, mert egy becslési hiba a cég egészének nyereségességét még nem befolyásolja. Külső szolgáltató esetében viszont már – mondja Juhász Miklós – ezen a becslési hibán múlhat, hogy a szolgáltatás jó üzlet-e vagy sem.
Érinti a vevők belső elszámolási modelljeit az is, ha az informatikát nem beruházásként, hanem szolgáltatásként veszik igénybe a cégek. A bevett projektgyakorlat szerint a nagy rendszerek infrastrukturális alapjait a beruházási keretből finanszírozzák, míg ha egy adott alkalmazás platformja egy közműszerű szolgáltatás lesz, akkor ezt nem tudják így elvégezni. Mindez alapvető szemléletváltozást jelent, ami érintheti a gazdaságossági számításokat is.
Még pár év
Nem egyszerű a szállítói oldal élete sem. Műszakilag sem könnyű felkészülni a kiszámíthatatlanul változó összetételű és mennyiségű fogyasztói igényekre (ezért van az, hogy a mai szerződések még beépítenek bizonyos biztosítékokat: minimális felhasználást írnak elő, extra felárral büntetik az igények túl heves fluktuációját, stb). Külön gondot jelenthetnek a szoftverek is. Amikor a felhasználó menedzselt szolgáltatásokat vesz igénybe, azoknak minden bizonnyal vannak szoftverelemei is. Ezeknek a szoftvereknek az árazása azonban tipikusan még nem tért át a felhasználásarányos modellre, így a szolgáltató számára komoly nehézséget okozhat a díjszabás: úgy kell megállapítania a felhasználásarányos árat, hogy az vonzó legyen a piacon, ugyanakkor ne legyen túl kockázatos az ő számára sem. De a hardver árváltozásait is – a szabványos szerverek és a tárolóeszközök ára évente komoly mértékben csökken – be kell építeni egy informatikai közműszerződésbe. Még az olyan triviális dolgok is megváltoznak, mint a kereskedők jutalékai. Ők eddig az értékesített eszközök arányában kaptak jutalékot, de ha egy cég szolgáltatásokat értékesít, akkor a jutalékot is a tényleges felhasználás arányában fogja megállapítani – ez pedig az egész rendszer drasztikus megváltoztatását jelenti.
Mindezek nem fogják megakadályozni az informatikai közmű jellegű szolgáltatások elterjedését, csupán megvalósításukat nehezítik, és tolják ki több évre. A problémák – mind a technológiai, mind a gazdasági oldalon – megoldódnak, csak időt kell nekik hagyni – mondja Juhász Miklós. A modell öt-nyolc éven belül képes lesz a mostani ígéretek teljesítésére. A Stratis vezetője szerint az első, közműszolgáltatásnak nevezett ajánlatok még inkább valamiféle „újracsomagolt” és feljavított finanszírozott eladási vagy erőforrás-kihelyezési szerződések lesznek. Ez nem baj, sőt, hiszen tényleges előrelépéseket fognak tartalmazni a korábbi üzleti modellekhez képest, és a kis lépések eredményeképpen fog a piac eltolódni a közművek irányába.
Értékarányos szolgáltatást!
Közben maguk a vevők is készülhetnek ennek a korszaknak az eljövetelére. Juhász Miklós tanácsai szerint a hardverés szoftverbeszerzéseknél törekedjenek a minél szabványosabb rendszerek kiválasztására (bár ez mindettől függetlenül is ajánlható). Amikor szerződést kötnek egy informatikai szolgáltatás szállítójával, törekedjenek arra, hogy számukra is átláthatóak legyenek a szolgáltató költségei, ne fogadják el automatikusan a szabott árazást. Általában a szerződéseket a mind nagyobb rugalmasság irányába kell terelni, anélkül, hogy ezért külön felárat kellene fizetni; ha egy konstrukció hoszszú ideig változatlan marad, egyre nagyobb lesz az esélye annak, hogy az adott konstrukció kedvezőtlenebb a piacon abban a pillanatban kapható átlagos szerződéses feltételekhez képest. Lépésről lépésre rá kell szorítani a szállítókat arra, hogy minél inkább értékarányos árakon és értékarányosságot biztosító szerződéses struktúrában szolgáltassanak.
Schopp Attila
