Képzeljük el, hogy a számítógép előtt ülünk, és egy generatív AI modellel – például a ChatGPT képgenerátorával vagy a Midjourney-jel – dolgozunk. A fejünkben már él egy határozott kép, ezért egy egyszerű, általános utasítással (promttal) kezdünk: egy szék egy hangulatos szobában.
Megjelenik a kép, de nem vagyunk elégedettek. Rájövünk, hogy a kívánt eredményhez részletesebben kell fogalmaznunk, ezért egyre leíróbb promptokkal kísérletezünk: sötét mahagónifa. Halvány sárga lámpafény. Késő őszi alkonyat. Folyamatosan módosítjuk a szöveget, próbálva kitalálni, mely szavakat érti meg a gép, és melyeket hagy figyelmen kívül.
Valójában egy nehéz problémával küzdünk: hogyan lehet leírni egy érzést? Hogyan közvetíthető a meghittség, a melankólia, az intimitás vagy a nyugalom – nem egy másik ember, hanem egy gép számára?
Ez az AI-korszak egyik újfajta frusztrációja. Mégis, a „tökéletes promptot” kereső felhasználók milliói valójában egy régi irodalmi gyakorlatot folytatnak: mentális képeket, homályos vágyakat és hangulati benyomásokat próbálnak pontos nyelvi formába önteni.
A modernista írók és a leírás szerepe
A generatív mesterséges intelligencia a leírást irodalmi eszközből tömegesen alkalmazott társadalmi készséggé alakította.
Ennek a jelenségnek meglepő irodalomtörténeti előzményei vannak. Több mint egy évszázaddal ezelőtt az írók hasonló kérdésekkel szembesültek, amikor az új vizuális technológiák megváltoztatták a valóság ábrázolásának módját.
A fényképezés, majd később a mozi olyan gyorsasággal és pontossággal tudta megörökíteni a felületeket, testeket és tájakat, amellyel a próza nem versenyezhetett. Ha a gépek hatékonyabban képesek bemutatni a látható világot, mint a nyelv, akkor mi marad az írás feladata?
A Strange Likeness: Description and the Modernist Novel című könyvében Dora Zhang irodalomtudós azt állítja, hogy a 20. század elejének számos regényírója a leírás szerepének újragondolásával reagált erre a kihívásra.
Ahelyett, hogy a fényképezőgépekkel versengtek volna a tárgyak pontos ábrázolásában, olyan modernista szerzők, mint Henry James, Marcel Proust vagy Virginia Woolf inkább olyan jelenségek felé fordultak, amelyeket a technológia nem tudott megragadni: a hangulatok, érzetek, kapcsolatok, lelkiállapotok és a tudat változó szövetének ábrázolása felé.
Ez segít megérteni, miért különbözik annyira a modernista irodalom a 19. századi realizmustól.
Elmozdulás a korábbi regényektől
A realizmus klasszikus szerzői, például Honoré de Balzac vagy Charles Dickens gyakran rendkívüli részletességgel írtak le szobákat, ruhákat és utcákat, segítve az olvasókat olyan társadalmi világok elképzelésében, amelyeket közvetlenül nem láthattak.
A modernisták továbbra is leírták a világot, de egyre inkább olyan dolgokat próbáltak megfogalmazni, amelyeknek nincs egyértelmű vizuális megfelelőjük: egy helyiségben érezhető feszültséget, két egymástól független dolog különös hasonlóságát, egy délután érzelmi „időjárását”, vagy az emlékezés visszatérésének félig formálódó érzését.
Másként fogalmazva: amikor a fényképezőgépek egyre jobbak lettek a látható felületek rögzítésében, az irodalom olyan területek felé mozdult el, amelyeket a puszta felszín már nem tudott magába foglalni.
A hangulat megidézése
A generatív AI váratlan módon megfordította ezt a történelmi folyamatot. A fényképezés csökkentette a szóbeli leírás jelentőségét, mivel lehetővé tette a képek mechanikus rögzítését. Az AI-rendszerek viszont növelik a verbális leírás szerepét, hiszen a felhasználóknak szavakkal kell meghatározniuk, milyen képet szeretnének létrehozni.
Egy jelenet generálásához ma ugyanazt kell tennünk a gép számára, amit korábban a regényírók tettek az olvasóikért: tárgyakat, tereket és hangulatokat kell szavakra fordítanunk. A kihívás azonban nem csupán a dolgok megnevezése. Aki használt már képgenerátort, tudja, hogy önmagában a tárgyak leírása ritkán eredményez igazán jó képet.
Szükség van arra is, amit az internetes kultúra ma egyszerűen csak „vibe”-nak nevez. A „vibe” azokat a diffúz érzelmi és érzéki tulajdonságokat jelenti, amelyek körülveszik a tárgyakat, de nem vezethetők vissza magukra a tárgyakra. Pontosan olyan jelenségről van szó, amelynek leírása a modernista írókat különösen érdekelte.
Ebben az értelemben a promptírás egyszerre egyesíti az irodalom két hagyományos feladatát: a realizmus konkrét tárgyleírásait és a modernizmus hangulatteremtő törekvéseit.
Párbeszéd a generatív modellekkel
A generatív modellekkel való interakció egy másik érdekes jelenségre is ráirányítja a figyelmet, amelyet Elaine Scarry irodalomelméleti kutató hosszú ideje vizsgál. A promptolást – mint írói és leíró tevékenységet – úgy is felfoghatjuk, mint annak a folyamatnak a példáját, amelyet Scarry „észlelési mimézisnek” nevez.
A mimézis (görögül: utánzás) az esztétikai elméletekben hagyományosan a reprezentáció kérdésével kapcsolódik össze. Scarry kutatásai azt vizsgálták, hogyan működnek az írói leírások olyan utasításokként, amelyek segítenek az olvasóknak élénk mentális képeket létrehozni.
Amikor azt vizsgáljuk, hogyan használjuk a nyelvet gondolataink megjelenítésére a gépekkel folytatott párbeszéd során, az alapvető kérdéseket vet fel önmagunkról, a gondolkodásunkról és a világról alkotott képünkről.
Az MI-boom nem vetett véget az írásnak
Gyakran halljuk, hogy a mesterséges intelligencia kiváltja majd az írókat. Egy fontos szempontból azonban éppen az ellenkezője történt. Az AI az írás egyik legrégebbi készségét mindennapivá tette a hétköznapi élet szereplői között.
Irodai dolgozók, diákok, tinédzserek, marketingesek és hobbifelhasználók tömegei töltenek időt azzal, hogy finomítsák promptjaikat, összehasonlítsák a különböző megfogalmazásokat, és megtanulják, miként változtatja meg az eredményt egy-egy apró nyelvi módosítás. Valójában mindannyian a leírás művészetét gyakorolják – még akkor is, ha ezt nem így nevezik. A mesterséges intelligencia robbanásszerű terjedése nem vetett véget az írásnak.
Éppen ellenkezőleg: mindannyiunkból írót csinált.
