Óriási lendülettel kezdett neki a munkának a Budapest Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) július 1-jén hivatalba lépett új rektora. Charaf Hassan saját bevallása szerint sem szereti halogatni a szükséges feladatok elvégzését. Az ITBUSINESS-nek adott maratoni interjúban őszintén szóba kerültek az egyetem megoldásra váró gondjai. A beszélgetés első részében a modellváltás ellentmondásairól és az egyetemen belüli együttműködésről lesz szó. A holnap megjelenő második rész a K+F+I és az ipari kapcsolatok kérdését boncolgatja, míg a harmadik az oktatás fejlesztési terveit járja körül.
◼︎ Interjú Charaf Hassannal, a BME új rektorával – 1. rész
– Hadd kezdjem egy személyes kérdéssel. Miért tartotta fontosnak, hogy induljon a rektorválasztáson, mi motiválta, mi hajtotta?
– Egyre erősödött bennem az érzés, hogy a Műegyetem az utóbbi tíz évben nem kapta meg azt a figyelmet, törődést, amit megérdemelne, akár a múltját, akár a súlyát, akár a nemzetgazdaságra gyakorolt hatását nézzük. Az sem titok, hogy jó néhány egyetemi folyamattal sem voltam megelégedve, és nagyon szeretném, ha komoly változások indulnának be az intézményben.
Ebben a helyzetben két eset lehetséges. Beállok egy olyan jelölt mögé, aki képes megadni a szükséges lendületet az egyetemnek, vagy ha nem látok ilyet, akkor én vállalkozom erre. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert úgy érzem, végre tudom hajtani a változásokat.
– Miből táplálkozott ez az érzés?
– Belső és külső impulzusokból egyaránt. Hiszek magamban, a képességeimben. Itt végeztem, majd azóta is itt dolgozom, 37 éve élek az egyetemen. Sok mindent átéltem és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy sok minden letettem az asztalra. Öt éve vagyok a legnagyobb kar, a Villamosmérnöki és Informatikai Kar dékánja, most kezdtem meg a második ciklusomat, és ez idő alatt sikerült felrázni, új irányba állítani a kart. Ez is bátorított arra, hogy mindezt összegyetemi szinten is megpróbáljam. Kiváló partneri viszonyban vagyok a fenntartóval, jól megértjük egymást.
Ami a külső impulzusokat illeti, számos országos szakmai szervezetnek, fórumnak vagyok a tagja. Mindenhonnan azt a visszajelzést kaptam, hogy a Műegyetem többre is képes lehetne, aktívabb szerepet is vállalhatna az akadémiai szférában és azon kívül is. Az egyetemen belül is számos kollégával beszéltem, és ők elmondták, azonosulni tudnak a terveimmel, a hozzáállásommal, támogatnak is, de ők nem akarnak indulni.
Ezzel együtt sem volt könnyű a döntés. Dékánként is jól éreztem magam, volt elég feladatom. Egyértelműen megfogalmaztam az üzenetet: csak akkor vállalom a tisztséget, ha erős legitimációt kap a személyem és a programom. Végül a Szenátus több mint kétharmados többséggel választott meg, ami számomra azt jelenti, hogy az egyetem többsége változást szeretne. A programon címében sem véletlenül használtam a „megújulás” szót és nem a „megújítást”. A megújulás belülről indul el, belső igényből fakad, a megújítást pedig valamilyen külső fél vagy erő kényszeríti ki.
Én hiszek abban, hogy az egyetemi közösség nagy része partner lesz ebben a megújulásban.
– Mielőtt rátérnénk a konkrét cselekvési tervre, térjünk ki egy kicsit a jelen állapotra és helyzetre. Miben látja a BME legnagyobb problémáit, és ezek mennyire függetlenek a teljes magyar felsőoktatás problémáitól?
– A legnagyobb probléma talán az, hogy a BME elaludt, lemaradt a többi hazai egyetemhez képest. Az elmúlt években csaknem a teljes hazai felsőoktatás átesett a modellváltáson, ami alapvetően megváltoztatta a finanszírozási modelljüket. A BME úgy döntött, hogy nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, nem mérte fel a lehetőségeket, nem készített semmilyen megvalósíthatósági tanulmányt, a téma tulajdonképpen tabu volt. Ezzel pedig komoly versenyhátrányba került az egyetem.
Azt szoktam mondani, hogy az utolsó tíz év az elszalasztott lehetőségek évtizede volt a BME életében. Sokan úgy érzik, hogy az ellenállás miatt büntették a BME-t. Szerintem ez nem igaz, senki nem büntette az egyetemet, büntette ő saját magát
– Ahogy említette, a BME egyike azon kevés hazai egyetemeknek, amelyek még nem tértek át alapítványi működésre, és az sem titok, hogy ön a modellváltás híve. Mi a legnagyobb problémája a fennálló rendszerrel?
– Talán az, hogy a jelenlegi vagyonkezelési és finanszírozási forma nem teszi lehetővé a gyors fejlődést és nem igazán ad beleszólást az ügyeink intézésébe. Az államtól függünk, az államháztartási szabályokat kell betartani a beszerzésekben, ami elképesztő bürokráciát és lassúságot eredményez. Az épületek, az ingatlanok nem az egyetem vagyonát képezik, csak kezeljük őket, és emiatt nem is tudunk hatékonyan gazdálkodni velük. Olyan bizonytalansági tényezők ez, amelyekre nem lehet stabil jövőt építeni.
– Tényleg az alapítványi működésben látja a jövőt?
– Őszintén, engem nem igazán érdekel, ki a fenntartó. Engem az érdekel, hogy a kialakuló működési és finanszírozási modell elősegíti-e a pályázatomban felvázolt vízió megvalósítását. Nem muszáj menekülni az államtól. Ha mondjuk kialakítanak egy saját „szigetet” nekünk az államháztartáson belül, ami segíti a hatékony működést, akkor az is rendben van. De a jelenlegi szisztéma biztosan nem jó. Hullik valahol a vakolat? Hónapok telnek el, mire valami történik. Ez csak egy példa, millió ilyen van, de így nem lehet egy dinamikus egyetemet működtetni.
– Rosszabb tárgyalási, ha úgy tetszik alkupozícióban van az egyetem, hogy nem a nagy hullámmal együtt tért át alapítványi fenntartásra?
– Nem hiszem. A fenntartó minisztériummal nem ellenséges a viszonyunk. Partnernek tekint minket, mint ahogy mi is a minisztériumot, és mind a kettőnknek azonos az érdeke: az, hogy a BME sikeres legyen. Igen, elszalasztottunk egy lehetőséget, elvesztegettünk több évet, de nem a múltba akarok nézni, hanem a jövőbe, és ott jó esélyeket látok egy kedvező átalakulásra.
– Vannak saját javaslataik az átalakulásra? Mit tudtak, mit tudott tanulni a modellváltó egyetemek eddigi példáiból?
– Persze, több javaslaton is dolgozunk. Az egyik legfontosabb, hogy olyan megoldást kell találni, amelyik nem vonja magával a többi modellváltó egyetemet sújtó brüsszeli szankciókat. Nem is a forrásmegvonás a legrosszabb ebben, hanem az, hogy kirekesztődünk a nemzetközi kutatási együttműködésekből. Ha el akarom érni a célomat, és az európai rangsorokban feljebb szeretném tornázni a BME helyezését, ahhoz nélkülözhetetlenek az európai együttműködések.
Szintén kulcsfontosságú, hogy a vagyonelemek az egyetem tulajdonába kerüljenek. Ha ma kiürül egy épület, azt nulla forintért vissza kell adni az államnak. Ha az egyetem a tulajdonosa lenne az ingatlanoknak, dönthetne arról, hogyan hasznosítsa. Kiadja bérbe? Saját részleget költöztet bele? Lebontja? Lennének racionálisan megvizsgálható opcióink.
A vagyonkezelés mellett a finanszírozás a másik kulcsterület. Az államháztartási szabályok nagyon szigorúak, és nem csak abban, hogy mennyi forráshoz jutunk, hanem abban is, hogy azokat hogyan költhetjük el. Alapítványi működésben szerződés szabályozza, hogy mennyi forrás jár nekünk – a jelenleginél egyébként jóval több – és azt is, hogy azért mit vállalunk. A források felhasználásáról szabadabban dönthetünk, és nem kell hónapokat várni, amíg helyre tudjuk állítani a vakolatot.
De még egyszer hangsúlyozom, a modellváltás nem a cél, hanem az eszköz.
A cél az, hogy a BME szárnyaljon. A cél az, hogy BME campusa csillogjon-villogjon, és csábítsa a magyar és külföldi hallgatókat. A cél az, hogy az itt dolgozó kollégák jól érezzék magukat és világszínvonalú infrastruktúra álljon rendelkezésükre. A cél az, hogy világviszonylatban egyre magasabb szinten jegyezzék a BME-t és az itt folyó szakmai munkát, oktatást és kutatást egyaránt. Leírtam a pályázatban: nyolc év múlva, a BME alapításának 250. évfordulójára Európa 100 legjobb egyeteme és a 10 legjobb műszaki egyeteme között szeretném látni az egyetemünket.
– Még alig pár hete rektor, ezért talán kicsit korai a kérdés, de vannak már kézzelfogható eredményei a hivatalba lépésének?
– Szerintem nem csak látványos, hanem hosszú távú jelentőséggel is bíró változás, hogy a kancellári hivatal odaköltözött a rektori iroda mellé. Eddig két külön épületben működött a két hivatal, két külön intézmény, két külön “vár” volt. Jól jellemezte ezt a helyzetet, hogy két külön vezetői értekezlet volt. Az egyik az akadémiai, amin vendégként részt vett a kancellár; és a kancellári értekezlet, amire vendégként meghívták a rektort. Ennek most vége: egyetlen vezetői értekezlet van, amelyen együtt szerkesztjük a napirendet és közösen beszéljük meg az előttünk álló feladatokat. És nincs olyan feladat, ami ne tartozna a kancellárra és nincs olyan ügy, ami ne tartozna a rektorra.
Mondják, hogy könnyű, mert még a mézesheteket éljük. Nem erről van szó. A kancellár úr és én ugyanazt gondoljuk a jövőről, ugyanazokat a célokat szeretnénk megvalósítani. Kijelöltük az irányt, és mindenki abba az irányba húzza a szekeret.
– Több mint kétharmados többséggel választották meg rektornak, ami komoly legitimációt ad önnek. Ugyanakkor mélyreható változásokat tervez, amelyek minden bizonnyal sokak érdekeit sértik majd. Hogyan tervezi megnyerni a támogatásukat?
– Rólam az a hír járja, hogy erőskezű vezető vagyok. Ebben van némi igazság, például nem szeretem a tétovázást, a halogatást: ha egyszer elhatároztunk valamit, akkor azt kezdjük is el csinálni és vigyük is végig. De ez nem azt jelenti, hogy mindenről egyszemélyben én döntök. Mindig kikérem és meghallgatom a véleményeket, és szeretem, ha konszenzussal születnek meg a döntések, legyen szó a tanszéket, a kart vagy az egész BME-t érintő kérdésekről. A vitának mindaddig helye van, amíg meg nem születik a döntés – de utána már mindenki álljon be a döntés mögé és tegye hozzá a maga részét a végrehajtáshoz. Az utólagos szabotálást, aknamunkát tényleg nem szeretem.
De nem félek ettől. működik már két munkacsoport, az egyik a költségvetést tervezi, a másik a campus felújítását. Olyan összefogás valósult meg ezekben, amelyekre már régen volt példa, és erre büszke vagyok. Az összefogás nem az én érdemem, hanem az egyetemi közösség érdeme. Bízom benne, hogy mindenki vágyik arra, hogy haladjunk előre, mindenki partner lesz az új egyetem létrehozásában.
– A rektori tisztség mellett megtartja a dékáni pozíciót is? Ha jól tudom, a jogszabályok erre lehetőséget adnak.
– Jogszabályi akadálya valóban nincs, de nem tudnék kellő figyelmet fordítani a karra. Mint említettem, most kezdtem meg a második dékáni ciklusomat, de erről le fogok mondani. A karon belül már beszéltem a tanszékvezetőkkel, elindítottuk a pályázat kiírásának előkészítését, de a július és augusztus nem a legjobb időpont arra, hogy a jelöltek kampányoljanak. Ezért aztán nyár végén jelenik meg a pályázat, nagyjából egy hónap alatt lezajlik a választás, és az ősz folyamán már az új dékán irányítja a VIK-et.
– Ugyanez igaz a tanszékvezetői pozícióra is? (Charaf Hassan 2016 óta az Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszék vezetője – a szerk.)
– Nem, azt megtartom, mert az elsősorban oktatási feladat, és azt össze tudom egyeztetni a rektori feladatokkal.
– Mennyire változik meg a mindennapi munkája az új tisztséggel? Muszáj lesz például beköltözni a rektori hivatalba?
– Igen, mindenképpen ott leszek, mert a Rektori Kabinettel és a rektorhelyettesekkel így tudok folyamatosan együtt dolgozni, valamint most már ott van a kancellári hivatal is, és ez megkönnyíti a közös munkát a kancellár úrral. (A BME kancellárja jelenleg Verseghi-Nagy Miklós – a szerk.) De a rektori iroda inkább reprezentációra való, dolgozni meg bárhol tudok, ahol letehetem a notebookomat. A dékáni irodából természetesen kiköltözöm, de a tanszéki szobámat megtartom a Q épületben.
– Ezek szerint tanítani is fog tovább?
– A tanítás az egyetlen dolog, amiről semmiért nem mondanék le,
mert fontos része az életemnek. A kutatásra nem jut időm, mint ahogy a konkrét iparági együttműködések megvalósításába sem tudok úgy belefolyni, mint korábban. Egy dologra akarok fókuszálni: építeni az egyetemet, forrásokat hozni, újabb kapukat nyitni a kollégáknak és fejleszteni az ipari kapcsolatokat. A BME szerintem nemzeti kincs, és azon vagyok, hogy ez a kincs minél szélesebb körben elérhető legyen az ország és a gazdaság számára. Nekem a BME nem munkahely, hanem életforma. Az egész felnőtt életemet a Műegyetemen éltem le, mindent, amit elértem, a Műegyetemnek köszönhetek, így tartozom annyival a BME-nek, hogy minden erőmmel segítsem a fejlődését.
