Közigazgatásban gazdag napokon vagyok túl. Úgy hozta a sors, hogy néhány napon belül kétszer is a közszféra informatikai kérdéseiről beszélgethettem (az egyiken kollégáimmal együtt beszélgethettünk) illetékesekkel. Az old school szabályai szerinti felkészülésem során minden tervezett kérdésem esetében átgondoltam, milyen feleletet adhat majd a megkérdezett. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már azon jár az agyam, hogy milyen válaszokkal állnék elő én magam.
Itt van például az téma, hogy vajon a közigazgatásban a kijárási korlátozások ideje alatt otthonról dolgozhattak-e, dolgozhatnak-e a közszféra dolgozói. Amikor először bepötyögtem e kérdést a notebookomba, nekem úgy hangzott, mintha elvárnám, hogy a válasz csak egy nagy igen lehet, hiszen ez a korszerű, a technológia adott a távmunkára, az üzleti életben is sikerrel és széles körben álltak át a home office-ra a járvány kitörésekor.
Ám amikor csupán néhány percet fordítottam arra, hogy elképzeljem a közigazgatási ügyintézőt, amint a konyhája asztalán (saját dolgozószobája sajnálatos módon nem lévén, a lakás egyéb zugaiban pedig a gyermekei tanulnak táv éppen) nekilát egyik ügyem e-ügyintézéséhez, akkor észrevehetően változott a véleményem a közszféra home office-ozásáról. Akarom-e, és mint érintett, beleegyeznék-e abba, hogy érzékeny személyes adataimat az ügyintéző az otthoni munkavégzése során megjelenítse a számítógépén, amelynek képernyőjét esetleg olyan is láthatja (az ügyintéző családtagja, párja, szomszédja stb.), akit semmilyen fogadalom, jogi kötelezettség sem szorítja arra, hogy bizalmasan kezelje személyes adataimat, a rólam megtudott információkat? Akarom-e, és mint érintett, beleegyeznék-e abba, hogy a közszféra ügyintézője a saját otthoni, tehát kevéssé ellenőrizhető biztonságú internetes kapcsolatán keresztül álljon kapcsolatba a közszféra megfelelő alrendszerével, lehetőséget adva arra, hogy így adataimhoz esetleg a rosszfiúk is hozzáférjenek?
Odajutottam, hogy az előbbi két kérdésemre az a válaszom, hogy egy fenét akarom.
És itt van egy másik téma, a felhasználói élmény az e-közszférában. E téren az online világ nagy szolgáltatói, a Google, a Facebook, az Amazon és a többiek mutatják az utat, és az e cégek szolgáltatásaihoz, az ezen szolgáltatások kezelhetőségéhez szokott felhasználók elvárják, elvárhatják a nagyok által meghatározott szintet minden más online szolgáltatótól, így az e-közszférától is. Nagy rössel feltehetők tehát olyan kérdések, amelyek a közszférában működő rendszerek használhatóságáról, a felhasználói élmény fokozásáért tett elvárt erőfeszítésekről számoltatják be az illetékeseket.
Ám, ha mint adózó és ügyeit elektronikusan gyakran intéző állampolgár közelítek e témakörhöz, sajátos nézetet kapok. Ebből a szögből tekintve a topicra, azt mondhatom mindenekelőtt, hogy az ügyeim intézése eleve nem tartozik még elektronikusan sem a vágyott időtöltéseim közé. Amikor rászánom magam valami ilyesmire, akkor az érdekel a legfőképpen, hogy milyen gyorsan lehetek túl a dolgon úgy, hogy az ügyem az általam elvárt módon rendeződik. Legyen quick az e-ügyintézés, és még az sem zavar, ha itt-ott egy kicsit dirty is – de ez ízlés dolga. Vagyis nem áll tőlem távol a quick-and dirty, a „minél gyorsabban legyünk túl a dolgon, és tegyünk az esztétikára” megközelítés.
Ha mint adózó és ügyeit elektronikusan gyakran intéző állampolgár közelítek e témakörhöz, akkor nem fogadnám örömmel, ha a közigazgatásban csilivili megoldásokkal kápráztatnának el az e rendszerek fejlesztői, mert a csillogás, a villogás pénzbe (az adózók pénzébe) kerül, továbbá – szerintem – teljesen felesleges lenne olyan online felületeken, amelyekre nem szórakozás céljából navigálja el magát az egyszerű halandó.
Valahol a quick-and-dirty és a csilivili között lehet az az egészséges használhatósági optimum, amelynek megőrzése ajánlható az e-ügyintéző rendszerek fejlesztőinek – egyébiránt úgy látom, hogy ezzel az érintettek teljes mértékben tisztában vannak.
Mester Sándor
