Egy sim-kártya itt, egy másik meg ott. Céges közeg kontra privát szféra.
Életkép. A főnök vizslatja a céges mobilflotta-számlát. Közben meg-megáll, és rákérdez a beosztottnál egy-egy telefonszám esetleges privát voltára. Az alkalmazott meg válaszol rá valamit: olykor az igazat, olykor az igaznak gondoltat, olykor pedig olyasmit, ami a legnagyobb jóindulattal sem állja meg a helyét. Kirívó esetben a főnök még fel is hívja az adott számot, hogy megtudja, kivel beszélt oly kitartóan a munkatársa…
Méltatlan helyzet mindenkinek. Pedig a mobilozás játékszabályainak előzetes tisztázásával elkerülhető lenne. A mobilhasználati szokások ugyanis változnak. Kevesen szeretnek például két mobillal a zsebükben rohangászni csak azért, hogy deklarált módon különválasszák a céggel kapcsolatos kommunikációt a magánjellegűtől. És erre a napi gyakorlat is rácáfol, hisz hányszor csörren meg a mobil az esti órákban, hétvégén, nemegyszer még a szabadság alatt is. S a nem éppen a hivatali órákhoz kötött hívás, sms, e-mail sem feltétlenül a barátoktól érkezik. Mint ahogy munkaidőben is be-becsúszik egy hívás a drága mamától, a gyerektől, az ismerősöktől, s olyankor visszatrően elhangzik a kurta mondat: „mindjárt visszahívlak”. Gyorsan, csendben. A kolléga máris nyúl a madzagos telefon után, s fecseg. A naplózószoftver jegyzi a hívást, a főnök meg eldönti, hogy egy-egy kiugróan magas vezetékestelefon-számla láttán folyamodjon-e retorzióhoz. Mert a képlet nem egyszerű. Egyre kevesebb embert lehet elérni vonalas telefonról, sokan preferálják a mobilt. Így egyszerűen muszáj a mobilt kézbe kapni. S hiába van felső korlát, az élet bárkit rákényszeríthet arra, hogy limiten túl is használja okos- vagy kevésbé okos telefonját. Ahhoz, hogy a költségekkel se hivatalból, se magánemberként ne szálljunk el, egy sor informatikai eszköz áll rendelkezésünkre. Az ezekkel szerzett tapasztalatait osztja meg az olvasókkal az itbusiness távközlési szakértője – és vonják le következtetéseiket az érintettek.
Sziebig Andrea
