Van, amikor úgy érezzük: csõbe húztak bennünket.
Vannak olyan távközlési szerzõdéseim, amelyek szerzõdött pontjainak teljesítésén, egyoldalú változtatásán nehezen tudok felülemelkedni. Mert úgy érzem, hogy kiszolgáltatott helyzetben vagyok, s a kiszolgáltatottságot amúgy is nehezen tolerálom.
Olyan helyen lakom, ahol nem a legnagyobb távközlési cég a szolgáltató, és liberalizáció ide vagy oda, magánemberként csak azt érzem, hogy az ominózus cég milyen ügyesen lovagolja meg regionális monopolhelyzetét.
Az én szempontomból minden szerencsétlenség forrása az, hogy amint a mûszaki feltételek lehetõvé teszik, egy-egy szolgáltatást azonnal igénybe akarok venni. Azért, mert szükségem van rá. Így aztán rendre pórul járok, leginkább persze anyagilag. Hisz ahhoz, hogy a kommunikáció egy felsõbb osztályába léphessek, többszörösét kell fizetnem például belépési díjként. Nem beszélve arról, hogy az utánam belépõket már nagy kedvezményekkel csábítgatják. Az én elõfizetési díjam meg konstans marad, hisz korábban hûségnyilatkozattal láncolt magához a szolgáltató.
Az objektív körülmények miatt kénytelen vagyok elviselni ezt a fajta magatartást. Azt azonban már nem igazán akarom elfogadni, hogy elõzetes bejelentés nélkül konfigurálgatják át a beállításokat, gyakoriak a szerverleállások, egyre lassúbb az internetelérés, s az ügyfélszolgálaton technikailag sem állnak a helyzet magaslatán.
Ezek a szerzõdések nem a kölcsönös elõnyök alapján születtek. Egyoldalúak. Egyoldalúan módosulgatnak.
Hogy miképp? Elolvashatják e heti címlapos történetünkben.
Sziebig Andrea
