Barack Obama a Google és a Facebook nemzetének nevezte Amerikát, Dan Pink, Al Gore alelnök beszédírója pedig Free Agent Nationként aposztrofálja az Egyesült Államokat. Talán nem véletlenül, mert ott, túl az Óperencián több mint 30 millió a szabadúszó, itthon meg jóformán senki sem tudja, hányan vállalják önként és dalolva, vagy kényszerűségből ezt a létformát.
Abban biztos vagyok, hogy a legtöbb munkavállalónak nem feltétlenül az az álma, hogy szabadúszóként dolgozzon. Holott ha egy tevékenység szabadúszóként is végezhető, a legkiemelkedőbb szakemberek többnyire a munkavégzésnek ezt a formáját választják. Ritkán fordul elő, hogy egy alkalmazott egy látszólag kitűnő pozíciónak, biztos havi jövedelemnek egyszer csak hátat fordít, és önállósítja magát. És nem céget hoz létre, hanem projekt alapon kezd el dolgozgatni. Én ismerek néhány ilyen szakembert, s megemelem a kalapom a bátorságuk előtt. De ha jól belegondolok, már az alkalmazotti lét ideje alatt is látszott rajtuk, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben, nehezen tűrik a stresszt, azt, hogy napi 10-12 órát kell dolgozniuk, meg nincs hétvégéjük, és csak keveset lehetnek együtt a családjukkal. Persze mások is érzik mindezt, de ők csak morognak vagy munkahelyet váltanak a jobb körülmények, kondíciók reményében.
Meg aztán a munkáltatók is gyarapítják szépen a szabadúszók táborát. Például akkor, amikor „létszámot építenek le”. Ilyenkor sokan csak muszájból próbálkoznak meg projektekre eladni magukat. Kezdetben csak egyre, aztán párhuzamosan bevállalnak még egyet, meg esetleg még egyet… Mert rájönnek arra, hogy élvezik ezt a fajta munkavégzést. Hogy nem parancsol nekik a kutya sem, hogy nem unalmas a munkájuk a különféle projektek során, hogy többnyire maguk oszthatják be az idejüket, hogy dolgozhatnak önállóan. Persze néha látástól vakulásig. Aztán meg esetleg hetekig, netán hónapokig semmi meló. És olyankor bizony pénz sincs! Nem mindenki bírja ezt az életformát. Ha valaki nem kellőképpen magabiztos, nem igazán kiemelkedő szakember a maga területén, vagy vágyik arra, hogy ne magányos farkasként dolgozzon, és nehezen viseli, hogy hektikusan jut munkához, no meg az érte járó pénzhez, az inkább maradjon alkalmazott. De aki szereti, ha nem ül főnök a fején, nem kell az idejét munkahelyi meetingeken és feladatokkal töltenie, s szereti önjáróan megoldani a dolgait, s meg is szervezi a napjait, annak való a szabadúszó lét.
Az is kérdés, hogy a munkáltatók „gyomra” mennyire veszi be ezt a munkavállalói formát. Hogy költségoldalról nincs ellenükre, az biztos. De hogy szeretnek-e együttdolgozni szabadúszókkal, abban nem vagyok teljesen bizonyos. Bár vannak olyan szakmák, ahol ez egy teljesen bevett forma, színészek, újságírók, informatikusok körében mind a munkavállalók, mind a munkáltatók szeretnek ebben a felállásban együttműködni. Sokáig el nem tudtam képzelni, hogy az itbusiness háza táján ne kizárólag főállású alkalmazottak dolgozzanak. Velük éreztem magam biztonságban. Aztán ahogy változott a média világa, rá kellett jönnöm, hogy nem szabad bebetonozni magam fix emberekkel, hanem több, kiváló képességű újságíróval, szerkesztővel, grafikussal, fotóssal kell körbevenni magamat. Hogy én legyek biztonságban! Ők meg versenyben álljanak egymással. Sales-területen is. Mert náluk biztos nem a kényelem, hanem az üzlet megszerzése az elsődleges. S hogy partneri viszonyban működjünk együtt, nem feltétlenül főnök–beosztottként. A cél kettős: a minőség és a biztonság fenntartása. Idáig ez nekem sikerült. Ma már szeretek szabadúszókkal dolgozni. Sőt, akarok velük dolgozni!
Sziebig Andrea
