Ugyanúgy igénylik a biztonsági mentést a virtualizált szerverek is, mint hagyományosabb társaik, ám a nagyobb gépsűrűség korábban nem tapasztalt problémákat is felvet.
Ma már valószínűleg minden informatikai vezető és egyre több üzleti szakember is fejből fújja a szervervirtualizáció előnyeit a konszolidáció révén elérhető költségtakarékosságtól kezdve az üzleti igények rugalmasabb kiszolgálásáig.
Kevesebb szó esik azonban azokról a „kockázatokról és mellékhatásokról”, amelyek az adattárolás és az adatvédelem terén óhatatlanul is kísérik a szervervirtualizációt. A fizikai szerverek és hálózati eszközök konszolidációja révén igencsak sűrű architektúra jön létre, ahol az amúgy is korlátozott erőforrások még nehezebben lesznek hozzáférhetők. A tipikus szerverkonszolidációs arányok (amelyek általában 5:1-től 10:1-ig terjednek) miatt az amúgy rutinszerű felügyeleti feladatok – mentés, archiválás – elvégzésére is kevesebb idő és erőforrás áll rendelkezésre.
Mindeközben a virtuális szerverek növekvő száma és az amúgy is folyamatos információrobbanás egyre nagyobb, kezelést és védelmet követelő adatmennyiségeket is jelent. A virtualizációs technológiák érésével a vállalatok egyre gyakrabban üzemeltetik a legfontosabb üzleti alkalmazásokat is virtualizáltan, természetesen szigorú szolgáltatási szerződések (sla-k) mellett, már ami az alkalmazások rendelkezésre állását, az adat-visszaállítási pontokat és időket illeti.
Mozgatni, de mikor?
Melyek a virtualizált környezetek legfontosabb adatvédelmi kihívásai? Első helyen a mentéshez rendelkezésre álló idő rövidsége szerepel. Minél hatékonyabb a szervervirtualizáció, annál nagyobb sűrűségben lesznek a virtuális gépek a kevés számú fizikai szerveren, amelyek kapacitását elsősorban az éles üzemi feladatok végrehajtására kell dedikálni.
Ez pedig azt is jelenti, hogy kevesebb számítási és hálózati erőforrás jut a hagyományos üzemeltetési feladatokra, például arra, hogy meghatározott időkeretben a tárolórendszerekre mozgassák a menteni kívánt adatokat. Mindeközben az adatmennyiség folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben növekszik. Ennek következtében pedig előállnak olyan helyzetek, amikor a hagyományos adatmentési megoldásokkal a szükséges mennyiségek már nem kezelhetők.
Minden virtuális szerver voltaképpen óriási állományok (VMware-környezetben például vmdk-) halmaza. Ezeket a nagy állományokat datastore-nak nevezett logikai egységeken tárolják, és hagyományos mentés alkalmával először fel kell függeszteni a virtuális szerverek működését, hogy a másolat készítésének ideje alatt ne változzon a fájlok tartalma. A következő lépésben kiolvassák az állományokat a datastore-ból, majd átmásolják őket a mentési tárolórendszerre, és csak ezek után lehet a virtuális szervereket újra munkára fogni.
A módszer hátránya, hogy nagy image-fájlokat kell mozgatni. A mind nagyobb adatok és egyre rövidebb mentési időszakok korában viszont sokszor egyszerűen nincs elég idő vagy sávszélesség, hogy az összes virtuális gépet ilyen módon lementsük. De még ha lenne is, a folyamat óriási terhelést jelent a virtuális gépeket tároló rendszerek számára.
|
Kevesebbet, hatékonyabban |
|---|
|
A hagyományos mentési eljárások helyett kimondottan virtualizált környezetekre tervezett mentési módszereket érdemes alkalmazni – mondja Várkonyi László, az EMC szakértője. Teljes virtuális gépek mentésénél a lemezekről készül pillanatfelvétel, ami nem ad alkalmazáskonzisztens képet: lehet benne félig végrehajtott lekérdezés, nem végig vitt tranzakció. Az olyan, virtuális környezetbe telepített mentőrendszerek viszont, amilyenek az EMC Avamar alkalmazásspecifikus ágensei, tudnak kommunikálni az egyes alkalmazásokkal is. A mentés elindítása előtt „szólnak” az alkalmazásnak, az backup-üzemmódba kapcsol, majd a másolat elkészítése után folytatja tevékenységét. Így alkalmazásszinten is konzisztens mentést lehet készíteni. A mentési adatok felesleges mozgatását más módszerrel védi ki az Avamar, az úgynevezett forrásoldali deduplikációval: a virtuális gépen futó ágens a mentésre előkészített adatokat blokkszinten elemzi, és ha egy blokk már szerepelt egy korábbi mentésben, azt nem küldi el még egyszer a tárolórendszerre. „Ezzel a módszerrel nemcsak a töredékére lehet csökkenteni a mentéshez szükséges hálózati forgalmat és a mentési ablakot, hanem egy adott időpontra vonatkozó visszaállítás is sokkal egyszerűbbé válik” – teszi hozzá Várkonyi László. |
Észrevenni és felismerni
Könnyen lehet új virtuális gépeket létrehozni, ami a burjánzásukhoz vezet. A rendszergazdáknak nem kis erőfeszítésükbe kerül, hogy számon tartsák az újabb és újabb virtuális gépeket, valamint a megfelelő adatvédelmi szabályokat alkalmazzák rájuk. Minél több a virtuális szerver, annál nagyobb az esélye annak, hogy fontos virtuális gépek adatairól egyáltalán nem készül biztonsági másolat. Egyszerűen járhatatlan út, hogy az üzemeltetésért felelős rendszergazdák azzal töltsék az idejüket, hogy felkutassák a virtuális gépeket és manuálisan beállítsák rájuk az adatvédelmi szabályokat.
Pedig a cégek ma már egyre gyakrabban helyezik virtuális környezetbe üzletkritikus alkalmazásaikat is. Egy levelező- vagy vállalatirányítási rendszernek pedig a szűkösre szabott virtuális térben is ugyanolyan védelmi és helyreállítási képességekre van szüksége, mint amikor egyedül „lakott” egy fizikai szerveren. Ez pedig megkívánja a védelmi megoldástól, hogy tisztában legyen az egyes szervereken futó virtualizált alkalmazások „kilétével”, és fontossági sorrendben tudja őket menteni és visszaállítani.
Gyorsabban és részletesebben
A kritikus alkalmazások virtualizálásának következménye a fontos adatok gyors változása. Emiatt a visszaállítási pontnak (recovery point objective, rpo) egyre közelebb kell kerülnie a valós időponthoz: más szóval, rendszerhiba esetén nem az előző esti, hanem a néhány órával korábbi állapotot kell helyreállítani, hogy minél rövidebb legyen az üzletmenet leállása. A közelebbi visszaállítási pont viszont gyakoribb mentéseket jelent, annak minden részletezett nehézségével együtt.
|
Kisebbeknek is |
|---|
|
A virtualizált szerver- és asztali környezetek adatvédelmének nem „utólag rávarrt gombnak”, hanem az architekturális gyökerekből fakadó alapképességnek kell lennie egy mentésre is használt tárolórendszernél – mondja Radvánszki Gábor, a NetApp hazai disztribútorának üzletágvezetője. A NetApp eszközei a tárolási rétegben natívan, teljesítményvesztés nélkül előállított pillanatfelvételekből oldják meg a virtualizált rendszerek adatmentését. Ezzel nemcsak a szerverek és a hálózat terhelése csökkenthető, de a mentés könnyen másolható vagy másik telephelyre is tükrözhető, miközben biztosított az állományonkénti helyreállítás. Az integráltságnak köszönhetően a mentési funkciók a virtualizációs felügyeleti rendszerbe ágyazva vezérelhetők. „A virtualizáció már nem csak a nagyvállalatok kiváltsága, és a most bejelentett NetApp FAS2220 eszközzel ezek a képességek már a magyar kkv-k számára is elérhetők” – teszi hozzá Radvánszki Gábor. (X) |
Azt is megköveteli a helyreállítás gyorsasága, hogy ne csak teljes virtuális gépeket, hanem akár egyes mappákat, állományokat vagy alkalmazásobjektumokat is vissza lehessen állítani. A hagyományos megoldásban először a teljes datastore-t be kell tölteni, majd abban kell megkeresni a kívánt állományt vagy emailt – könnyen belátható, hogy a folyamat idő- és erőforrás-igényesebb annál, hogy hatékony lehessen.
Vannak eszközök, amelyek már képesek az ilyen szintű visszaállításra, de ehhez a mentés után még egyszer végig kell menniük az adatokon. Hatékonyabb lehet az a megoldás, amely már az alap mentési folyamat részeként elkészíti a kívánt részletességű alkalmazás- és objektumkatalógust.
Új módszerekkel
A fenti kihívások miatt mindenképpen újra kell gondolni a hagyományos adatvédelmi módszereket. A védelemnek (és az esetleges visszaállításnak) a lehető legkisebb hatást szabad csak gyakorolnia a felhasználói környezetre, és nem állhat pusztán abból, hogy az adatokat az éles rendszerről átmásoljuk a háttérrendszerre (vagy vissza). Egy modern, hatékony rendszer minimalizálja az éles rendszert érő pluszterhelést, csekély adminisztrációs feladatokat igényel, lehetőség szerint javítja az adatvédelem szintjét, és megkönnyíti a felhő alapú szolgáltatások bevezetését, ha az igények úgy alakulnak.
Összeállította: Schopp Attila
