Számos szempontra kell tekintettel lenni a vállalati környezetben lévő asztali pc-k virtualizálásakor. A tárolással összefüggő megfontolások a fontosabbak közül valók.
Számos előnye lehet egy virtualizált asztali környezetnek (virtual desktop infrastructure, vdi), de ezek mind semmivé lehetnek, ha a felhasználók nem elégedettek a megoldással. A felhasználók elégedettsége pedig nagymértékben a tárolási megoldáson, annak zökkenőmentes működésén múlik.
Hullámzó terhelés
Az egyik legnagyobb feladat a terhelési csúcsok kezelése. Vdi-környezetben a felhasználók egy központi szerverről töltik be gépükbe az operációs rendszert és az alkalmazásokat. A munkaidő kezdetén a dolgozók szinte egyszerre ülnek le a gépek elé és kezdik el betölteni a rendszert, ami óriási terhelést jelent a tárolórendszernek. Egy operációs rendszer és az alkalmazások indítása amúgy is sok merevlemez-olvasási művelettel jár – szorozzuk ezt meg néhány százzal; még a nagy tárolórendszert is romba döntheti egy akár 30-60 percig is eltartó „boot-vihar”.
A normál használat során a terhelés már kisebb és egyenletesebb, de bizonyos karbantartási műveletek (hibajavítások telepítése, víruskereső frissítése vagy éppen a nap végi kijelentkezési hullám) szintén komoly i/o-terhelést okoznak. Vagyis mindenképpen olyan tárolási rendszerbe kell beruházni, amely képes másodpercenként nagyszámú i/o-műveletet végezni, még ha ehhez több kapacitást is kell venni, mint amennyi feltétlenül szükséges.
Sokat segíthet, ha egyes feladatokat úgy tervezünk, hogy minél egyenletesebb legyen a terhelésnövekedés, és ne hirtelen emelje a hálózati forgalmat. Nem feltétlenül kell például egyszerre ráereszteni minden gépre a víruskeresést vagy az alkalmazások, az operációs rendszer frissítéseinek telepítését – ezeket hosszabb időre elosztva a tárolórendszer is kisebb csúcsterhelésnek lesz kitéve. A víruskeresés átemelhető az operációs rendszer szintjéről a virtualizációs rétegbe, ahol sokkal hatékonyabban tud működni.
Számítások alapján
De mennyi is legyen pontosan ez a teljesítmény? Szakértők szerint nem érdemes hasra ütéssel meghatározni a szükséges tárterületet: pontos statisztikákra van szükség azoktól a felhasználóktól, akiknek a gépét virtualizálni fogják. Ehhez már rendelkezésre állnak szoftvereszközök is, és minél tovább folytatják az előzetes adatgyűjtést, annál kisebb lesz a valószínűsége, hogy egy ritkán előforduló esemény (például egy negyedéves jelentéshez szükséges adatok gyűjtése) felborítja a kalkulációkat. Érdemes lehet szegmentálni a dolgozókat is, hiszen a különféle munkakörökben végzett feladatok más-más terhelést jelenthetnek a háttértárolókra.
A tárolórendszerek egyik legfontosabb mérőszáma ez esetben nem is a tárterület, hanem a másodpercenként végrehajtható írási és olvasási műveletek száma (iops). Ezt számos tényező befolyásolja, de alapvetően mégis a merevlemezek mechanikája határozza meg. Egy 7200 fordulatszámú merevlemez nagyjából 75 iops-ra képes; a 10 ezres már 125-re, egy 15 ezres fordulatszámú pedig mintegy 175-re. A mechanikus alkatrészeket nem tartalmazó (cserébe jóval drágább) félvezető alapú háttértárolók (ssd-k) persze egészen más ligában játszanak: ezeknél az iops-érték a többezres tartományban mozog.
Nem mindegy a tárolórendszer típusa sem. A fibre channel (fc) tárolóhálózatok biztosan megfelelő teljesítményt nyújtanak, de ha eddig nem volt ilyen a cégnél, csupán az asztali gépek virtualizációja miatt kiépíteni igen drága mulatság lenne. Az iscsi csatoló jó alternatívát kínálhat, de itt már figyelni kell az elégséges iops-teljesítményre: a 10 gigabites Ethernet-hálózat nagymértékben növeli az átviteli kapacitást, de ha azt is újonnan kell kiépíteni, a költségek megint csak túlzottak lehetnek. Amennyiben a várható csúcsterhelés csak kismértékben haladja meg a jelenlegi hálózati kapacitást, bizonyos technológiákkal (gyorsítótárak, hardveres gyorsítók) áthidalható a különbség.
A fentiek fényében meg kell határozni a felhasználók által igényelt iops-értéket, és annak megfelelően kiválasztani a tárolórendszert. Igen lényeges azonban, hogy ne az átlagos terhelésre készüljünk fel, hanem a csúcsértékekre, különben kellemetlen meglepetések érhetnek bennünket.
Ami még segíthet
Van még több olyan módszer is, amely hatékonyan javíthatja a vdi-környezetek tárolórendszereinek teljesítményét.
Így például óriási mértékben csökkentheti a virtuális asztali gépek számára szükséges tárhelyet az adatdeduplikáció, különösen, ha mindegyik virtuális gép saját image-dzsel rendelkezik. Egy százgépes környezet, egyenként 20 gigabájtos merevlemezzel már egyből két terabájtot jelent. Ám mivel a felhasználók egy ilyen környezetben jellemzően ugyanazt az operációs rendszert és nagyjából ugyanazokat az alkalmazásokat futtatják, sok a duplán meglévő adat. A deduplikációs technológiák megkeresik a kétszerezett (vagy többszörözött) adatokat, és azokat már csak egy példányban tárolják, abból szolgálva ki minden igényt. Ezzel a megoldással az eredetileg két terabájtos adattárolási igény a tizedére, 200 gigabájtra csökkenthető.
De nem szükséges minden virtuális gépnek saját image-et alkotni. Az úgynevezett linked clones (összekapcsolt klónok) használatával számos problémát már a gyökerénél megelőzhetünk. Ebben az esetben egyetlen fő (master) virtuális gép tartalmazza azt az operációs rendszer image-et, amit az összes asztali gép használni fog. Az egyes virtuális asztali gépek ezt az image-et olvassák be; ha pedig valamit fel kell írni a merevlemezre, azt egy külön fájlban tárolják minden virtuális gép számára.
Mivel ezek a külön állományok csak az eredeti állapothoz képest bekövetkezett változásokat tartalmazzák, általában elég kis méretűek maradnak, és nem terhelik a tárolórendszert.
Összeállította: Schopp Attila
