Jóllehet egyre több vállalatnál látják be, hogy a piaci siker a fejekben lévõ tudáson múlik, a tanulmányi idõszakot még vajmi kevés cégnél tervezik be elõre. Márpedig a túlhajszoltság ronthatja a versenyképességet.
– Milyen élethelyzetben vagy mennyi idõ után jut el egy informatikai szakember – rendszergazda vagy fejlesztõ – a továbbképzés gondolatáig?
– Tapasztalataink szerint leggyakrabban az álláskeresés vagy -változtatás érleli meg a döntést. Ilyenkor derül ki ugyanis, hogy az álláskeresõk száma körülbelül százszor akkora, mint az állásajánlatoké. Ilyen mértékû túljelentkezésnél nem elegendõ a személyes is-meretség: a szakmai kvalitást más módon is bizonyítani kell.
Sok hallgató azonban az új eszközök, megoldások kipróbálásáért vagy a stratégiai döntések elõtt ül be a tanterembe. Munkahelyén ugyanis nemigen kísérletezgethetne a bevált rendszertõl eltérõ lehetõségekkel, a kurzusok alatt viszont bõven jut idõ mûhelymunkára: illetve sokkal célszerûbb a tanteremben próbálkozni, mint egy rossz megoldást bevásárolni.
– Nem volna olcsóbb ugyanezeket a kur-zusokat elektronikus oktatás keretében elvégezni?
– Információt – például termékismereteket – elektronikus úton is át lehet adni, tapasztalatokat azonban – különösen ilyen mennyiségben – nem. Sokat számít a pillanat varázsa is: amikor átérezzük, hogy ami éppen történik, nem tér vissza, nem szabad elmulasztani. Az e-learning – legalábbis mai formájában – szerintem még nincs igazán kitalálva, a hatékonyabb, „hollywoodiasított” vagy játékosabbá tett változatok pedig nagyon drágák volnának, és semmiképpen sem tudnák pótolni a tanfolyamokon kiala-kuló szakmai közösségeket.
– Honnan kerülnek ki a különbözõ adatbiztonsági tanfolyamok hallgatói?
– A hackelés szerintem macska–egér játék. Az információbiztonság tíz alaptörvénye közül az elsõ kilenc technológiával foglalkozik, a tizedik azonban így szól: a technológia nem csodaszer.
Az, aki így gondolkodik, nagy hasznára lehet a munkaadónak. Persze az utcáról aligha esnek be hallgatók az etikus hackelésrõl szóló tanfolyamokra, de a vállalatok egyre inkább hajlandók áldozni arra, hogy a cégnél legyen olyan szakember, aki egy lépéssel elõrébb jár a furfangokban, mint azok, akik az adatokra pályáznak.
Olyan, kis létszámú hazai IT-cégeket is ismerünk, amelyeknél felismerték: azon múlik az elõmenetelük, mi van a fejekben. Ugyanakkor a remegõ térdek és a betonfalak gyakorlata sem idegen a magyar valóságtól: amikor egy cég vállal valamit, és ha történetesen megnyeri a pályázatot, nem tud olyan szakembert küldeni, aki a gyakorlatban találkozott már a problémával, illetve amikor a fejlesztõ addig kísérletezik, amíg nem talál kiutat a labirintusból.
– Ha ennyire jellemzõ a vakon tapogatózás, versenyképesek lehetnek a hazai informatikusok a nyugatiakkal?
– Ha azt nézem, hogy egyetlen fejlesztõ képes-e világszínvonalú terméket elõállítani, a válasz igen. De a termék piacra viteléhez már csapatra van szükség, és akkor már nem mindegy, mennyire elcsigázott, kiégett, túlhajszolt emberek alkotják a csapatot. Magyarországon nagyítóval kereshetnénk olyan cégeket, ahol a munkaadók betervezik a továbbképzést, az alkotói idõszakot.
A zsenik aránya nagyjából mindenhol egyforma, az azonban már nem mindegy, hogy azok, akik nem bizonyultak zseninek, továbbképzik-e magukat. Három zseni ugyanis nem elég egy komplett vállalati rendszer mûködtetéséhez.
Kelenhegyi Péter
