Egyre inkább szükség lenne a kibertér használatának nemzetközi szintű szabályozására, és bár igény lenne rá, a tényleges egyezmény csak évek múlva születhet meg. A témában Pintér Istvánt, a Geopolitikai Tanács kuratóriumának elnökét faggattuk.
– Hogyan viszonyul egymáshoz kibertér és virtuális tér?
– Meg kell különböztetnünk a virtuális teret a kibertértől. A kiberteret azok az információk alkotják, amelyek a számítógépes hálózatokon léteznek. Kutatásaink szerint a virtuális tér ennél sokkal általánosabb fogalom: az ember tudomására jutott információk halmaza, legyen az információ nyomtatott vagy elektronikus formában.
– Miért szükséges a virtuális és a kibertér szabályozása?
– Egy-egy új terület birtokbavétele előbb-utóbb megköveteli a kapcsolódó szabályok kialakítását. Amikor feltalálták a repülőgépeket, két évtizeden belül megszületett a légtérre vonatkozó nemzetközi szabályozás. Az űrkorszak magával hozta az űrjog szabályozását. Mindkét esetben természetesen szerepet játszott a háborús fenyegetettség, a légtér, illetve az űr katonai felhasználásának lehetősége, sőt, gyakorlata. A nemzetközi egyezmények ezért arra is szolgáltak, hogy ezt a fenyegetettséget kordában tartsák.
A kibertér annyiban hasonlít a légtérre és az űrre, hogy mindenki előtt nyitva álló, határokon átnyúló, globális rendszer, és bár sokáig a polgári felhasználás volt előtérben, az utóbbi időben egyre hangsúlyosabban militarizálódik. Kifejezetten háborús jellegű cselekmények zajlanak a kibertérben: a fejlett államok hadseregein belül kiberháborús csapatokat és parancsnokságokat hoztak létre, megkezdődtek a kiberfegyverek fejlesztései – sokak szerint a Stuxnet az első kiberfegyver. Vagyis előáll egy olyan helyzet, amikor megint csak megkerülhetetlen lesz az új hadszíntér nemzetközi szabályozása.
– Mit várhatunk a kibertér ilyen szabályozásától? A Genfi Egyezmény internetes változatától?
– Mivel teljesen új területről van szó, én inkább az űrjoghoz hasonló szabályozást tartok elképzelhetőnek. A feleknek először is meg kellene állapodniuk a definíciókban; ezek után kerülhetne sor annak tisztázására, hogy a nemzetállamok mit adnak fel szuverenitásukból, milyen kompetenciák és felelősségek maradnak náluk – például, hogy a területükről ne indulhasson kibertámadás –, és általában hogyan lehetne megelőzni a háborúkat a kibertérben.
– Mennyire érdeke az államoknak a kibertér szabályozása?
– Két érdek feszül itt egymás ellen. Az egyik az internet nyitottsága és a szabad információáramlás – vagyis a szabályozatlanság – jelentette gazdasági előnyök, amelyekből éppen a legfejlettebb államok profitálnak a legtöbbet. De pontosan ezek azok az országok, amelyek infrastruktúrája, működése leginkább támaszkodik az internetre, a kibertérre, és ebből adódóan a leginkább veszélyeztetett az onnan jövő támadásokkal szemben. Amikor a kiberháborús kockázatok elérik a veszélyesnek ítélt szintet, akkor válik sürgetővé számukra a nemzetközi szabályozás. De azt látni kell, hogy van némi aszimmetria a nagyhatalmak között. Akadnak köztük olyanok, amelyek támadási potenciálja jóval nagyobb, mint a veszélyeztetettségük: miközben szellemi és anyagi erőforrásaik lehetővé teszik a nagyszabású kiberhadműveletek indítását, addig maguk – viszonylagos fejletlenségük miatt – sokkal kevésbé érzékenyek egy ellenük irányuló támadásra. Így aztán nekik nagyon is megfelel a mostani állapot.
|
Szakmai pálya |
|---|
|
– A kibertérben magáncsoportok is tevékenykednek. Az ő rendszabályozásukra miként lehetne sort keríteni?
– A kibertér felügyeletével, ami – tetszik vagy nem tetszik – már ma is működik nemzetállami szinteken. A hatóságok bárhol képesek a nem tetsző tartalmak vagy szolgáltatások kiszűrésére, egyes felhasználók vagy akár egy országon belül az egész internet lekapcsolására. Nemzetközi egyezményekkel azt is el lehet érni, hogy a szolgáltatások, a felhasználók más országokból ne folytathassák működésüket.
– Mekkora az esélye annak, hogy néhány éven belül tető alá hozható egy ilyen egyezmény?
– Ezt lehetetlen megjósolni. A nagyhatalmak részvétele ebben a folyamatban alapvető fontosságú: amíg közöttük nincs konszenzus ennek a szükségességéről, addig semmi nem lesz belőle. A leginkább veszélyeztetett országok, mint az Egyesült Államok, már hangoztatják a szabályozás fontosságát, mint ahogy a brit külügyminiszter is. Ám ha az elvi egyetértés meg is van, a tárgyalások a részletekről még évekig elhúzódhatnak, így nem számítok gyors eredményekre.
