Manapság mindenki mennybe megy. Azaz a felhőbe, de az a szó nem m-mel kezdődik… Állandóan a biztonságról meg az sla-ról (szolgáltatási szerződésről) hallunk. Úgyhogy most beszámolok még egy tényezőről ebben a viszonylatban: az internetkapcsolatról.
Persze, az alábbiak nem újak azoknak, akik már a felhőben laknak. Továbbá cégekre, szervezetekre gondolok, nem a „háztartási” felhőhasználatra, az emailezésre, instagramozásra, fészbúkozásra stb. Nem ezekre. Hanem a professzionális, elosztott irodai működésre.
Executive summary: a felhőtechnológia alapja az internetkapcsolat. Nem a felhőszolgáltatóval kell kezdeni a felhőbe menetelt, hanem az internetszolgáltatóval. Részletesen körülírt QoS (quality of service) szerződést kell kötni, ami egyrészt nagyságrend(ekk)el többe kerül, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy az adott telephelyen műszakilag lehetséges ilyen minőségű kapcsolat.
Mindez természetesen árnyalja a „felhőbe költözéssel sokat lehet megtakarítani” életérzést.
Nem
vagyok teljesen otthon a technológiai részletekben, de a
„háztartási” felhőhasználat aszinkron, a személyes
alkalmazások vagy böngészőn, vagy ahhoz erősen hasonló
alkalmazásokon keresztül zajlanak, amelyek nem (nagyon) érzékenyek
a kapcsolat minőségére: a sebességére vagy az állandóságára.
Ha lassabb a kapcsolat, legfeljebb várni kell, ha megszakad, az
ügyes szoftver majd újra összeköti.
A
megszokott irodai alkalmazások és a helyi hálózati kapcsolatra
írt üzleti applikációk nem tudnak így működni. Az általuk
elvárt logikai meghajtókat át lehet ugyan irányítani a felhőbe,
de ezek a szoftverek meg fognak bolondulni, ha az internetkapcsolat
sebessége és rendelkezésre állása az addiginál mondjuk százszor
szélesebb határok között ingadozik. Csak egy példa: az ethernet
kábeles helyi hálózati kapcsolat sávszélessége minimum 100
megabit/mp, mennyi is az internetkapcsolaté? És ha a hálózati
eszközök mind gigabitesek? (Tehát a kábeles hálózat névleges
sávszélessége 1000 megabit/mp?) A wifi ugye specifikáció szerint
54 megabit/mp-es – névlegesen, vannak trükkök, amelyekkel 100
vagy 150 – osztva a felhasználók számával...
Itt
jön az időjárás
A
kábelről mindenki elfeledkezett már, mert a wifi annyival
egyszerűbb. És lassabb, és rádióhullámú.
Nagy betűkkel ráírják minden wifirúter dobozára, hogy „akár 300 MB/s”. Először is, az „akár” azt jelenti, hogy annyira ritkán, hogy inkább soha. Másodszor is a legtöbb rádióhullámú protokoll a kapcsolat romlásával a sávszélességet csökkenti. Harmadszor pedig ezen a sávszélességen osztoznak az eszközre kapcsolt kliensek. Hányan vannak egy elérési ponton egy egyterű irodában? Húszan? Ötvenen? Százan? Negyedszer, amiről a középiskolás fizikaoktatás hiányosságai miatt kevesen tudnak, a rádiós terjedési viszonyok változóak. Állóhullámok, interferenciák, napszél, stb. Olyanok, mint az időjárás. Gyakran előfordul, hogy az aktuális sávszélesség 30–150 Mb/s között ingadozik. Tehát az alkalmazások számára az adatok késleltetési ideje is ötszörös határok között változhat pillanatról pillanatra.
Ilyen kapcsolaton fussanak az üzletmenet-kritikus alkalmazások?!
Manapság
egyre gyakoribb, hogy a wifi telített: egy 20 lakásos társasházban
simán lehet a 30 méteres hatótávolságon belül 30-50 eszköz.
Hasonló a helyzet az irodaházakban, az előbb már volt erről szó.
Épp csak megemlítem, hogy a Bluetooth is 2,4 GHz-es, mint a wifi,
tehát növeli a zsúfoltságot az éterben.
Azt hiszem, kellően megvilágítottam, hogy a felhőbe költözéshez rézalapú kapcsolat kell a végfelhasználótól a felhőszolgáltatón keresztül az internetig. Sajnos, a professzionális rádió- (mikro-) hullámú kapcsolatok, bár megbízhatóbbak, mint a wifi, igenis ki vannak téve környezeti hatásoknak. Vihar (heves légköri elektromos aktivitás) esetén nagyságrendekkel lelassulhatnak.
Ja, és a mi internetszolgáltatónk szankció fejében garantáljon minimális sávszélességet. Ja, és a felhőszolgáltató internetszolgáltatója is...
