Z. Karvalics László

z.karvalics
Forrás: -

Hiperkonnektivitás: egy fogalom életre kel

Az „Internet of Everything” világa [1] az újfajta „sűrűséggel” összekötött elemek révén gyökeresen megváltozó hálózati minőséget ígér. Az bizonyos, hogy a felhasználók teljesen újszerű kapcsolati térbe kerülnek, ami az egykori „oda-vissza” személy-köziség, azaz az interkonnektivitás mellé további csatornákat rendel, a kommunikáció több dimenzióssá válik.

Hogy ennek a viszonynak a fogalmi megragadására a hiperkonnektivitás-e (hyperconnectivity) a legmegfelelőbb választás, az még elválik. Használói ugyanis egyelőre még egészen eltérő értelmezéseket rendelnek hozzá.

Két kanadai társadalomtudós, a hálózatkutatás ismert szereplői, Anabel Quan-Haase és Barry Wellmann 2001-ben vezették be a kifejezést, hogy egyidejűleg tükrözze mindazt az újszerűséget, ami a kommunikációt lehetővé tévő (vég)eszközök mennyiségének megnövekedéséből és a keresletet tartósan meghaladni képes átviteli kapacitás rendelkezésre állásából fakad, továbbá jellemzi még, hogy a hálózat gépi csomópontjainak ill. kapcsolatainak a száma meghaladja a felhasználókét.

 Nortel számára mindez az üzleti hálózatok működésének optimalizálását kezdte jelenteni [2]. A Cisco a hálózaton töltött óráknak a kommunikációs csatornák párhuzamos használatából fakadó növekedésére reflektált vele – abból a felismerésből kiindulva, hogy a passzív programokkal, illetve az egyre több háttérben futó alkalmazással egyre hosszabb lesz a felhasználó félig-meddig virtuális „hálózati napja” (előrejelzésük szerint a 2011-es 36 óráról 2013-ra 48 órára ugrik). [3] Az amerikai hadsereg a hiperkonnektivitástól azt várja, hogy egy éles terepszituációban valamennyi egyedileg azonosítható, illetve „felokosítható” hálózatképes gépi/tárgyi elem folyamatos összeköttetésben álljon a végrehajtó állománnyal és az irányító-döntéshozó illetékesekkel.

Véleményem szerint nem az eszközök, nem az egy rendszerbe „összerántott” több különböző elem, nem a kapacitás, nem is a topológia, a kapcsolatok poétikusan szövevényes „rajzolata” a lényeg: a valódi újdonság a komplexitásban van, amely minden egyes szereplőtípusnak – egyéneknek, közösségeknek, vállalatoknak, szervezeteknek – kihívások sorát közvetíti.

A komplexebb (szimbolikus) környezet az egyéntől eddig is mind szűkösebbé váló erőforrásának, vagyis figyelmének és idejének újraértékelését igényli, mindezt ráadásul egy megváltozó identitáskörnyezetben, amely az átalakuló és bonyolódó kapcsolati tér természetes következménye. Mindez kedvez azonban a bizalom új kultúrájának, mert az állandó tájékozódási és választási kényszer nyomása alatt erőforrásaink jobban hasznosulnak, ha – korábbi kedvező tapasztalataink nyomán - elfogadjuk mások ajánlásait. Az is megkönnyíti a létezést a hiperkonnektív világban, ha annak játékszabályaihoz, protokolljaihoz már egészen korán hozzászokunk: az információs írástudás új nemeivel, egy egyre jobban megtervezett interfész-világban való magabiztos navigációval, szemantikus fegyverekkel, az ember-gép kommunikáció új rutinjaival. Mark Pesce nem véletlenül érzi szükségét az új embertípust megnevezni: a hyperpeople [4] a szemünk láttára fog megszületni.

Csakhogy a megváltozó egyének újszerű közösségeket – most már nem hátrálva: hiperközösségeket (hypercommunities) is formálnak. Ez részben a jelenlegi közösségméretek megnövekedését jelenti – Lewis Mumford angol technikafilozófus, építész és tudománytörténész szavaival: humán megagépezetek kialakulását, ahol közös célok érdekében akár több százezres vagy milliós koncentrációja jöhet létre az összekapcsolt agyaknak. És természetesen: az agyak mellett a megismerési és gondolkodási folyamatokat támogató szenzoroknak, adatbázisoknak, utasítást végrehajtó mechanikus komponenseknek. Ahogy Mark Pesce fogalmaz: mivel a hálózatba kapcsolt (természetes és mesterséges) intelligenciák felerősítik egymást, illetve a rendszer minden pontján importálhatóak és megtermelhetőek az intelligencia hatékony működését támogató inputok, a kialakuló entitást jogosan nevezhetjük hiper-intelligenciának (hyperintelligence). Ebben a közegben a tudományművelés is egészen más pályákat ír le, és valódi értelmet nyer a puszta nyelvi leleményként, egészen eltérő tartalmakra használt hipertudomány (hyperscience) terminus is. Egyszerre jelenti ugyanis annak a „domainnek” a megszületését, amelynek Tárgya a roppant bonyolultságú hiperkonnektív világ (a rendszertudomány és a komplexitással foglalkozó diszciplínák nagy ugrásával), illetve a tudományos eredmények termelésének, létrehozásának új, közösségi-hálózati terét, ahol a kutatási témák kiválasztásában elkülönült szereplők helyett egyre inkább maguk az érintettek vesznek részt, akik az erőforrások allokációját is megújítják, folyamatos jelenléttel (lifelong research). Kétség sem férhet hozzá, hogy az új méretek, az új kollaborációs és participációs lehetőségek új művészeti ágak, új, tárgyiasult és performatív műalkotás-típusok megszületését is eredményezhetik: kézzelfogható közelségbe került a hiperművészet (hyperart) – amit persze ma egészen más értelemben használnak sokan, üres marketingfordulatként.

Ez a közösségi, problémamegoldási és alkotási tér csakis nyílt lehet, hiszen a zárt terrénumok az áramlások és ezen keresztül a transzformációk útjában állnak. „The future is open” – fogalmazza meg Jonathan Rosenberg a Google Think Insights oldalán, 2012 októberében, [5] és az oktatástól a politikán át az egészségügy, a tudomány és a közlekedés területein mutat példákat arra, miként erősödik vagy igazolja növekvő erejét a nyílt platform. A kölcsönös összekapcsoltság mindemellett a láthatóság, az érintettség és a döntéshozatal új alaprendszere felé is mutat: a hiperpolitikának (hyperpolitics) egészen más helyzetben lévő cselekvőket egészen más módon és eszközökkel kell tudni összefognia. Mivel mindenki egyidejűleg sok közösségi klaszter része, az, amit jelenleg nemzetállamnak és önkormányzatiságnak nevezünk, csak egyike lesz a számos kontrollstruktúrának, amely a mindennapi lét politikai keretét adja – evvel együtt ezek a legtisztább alapfunkcióikig vonulnak vissza.

Ugyanígy nehéz fenntartani a határokat a cégvilágban is. Ha minden mindennel össze van kapcsolva, akkor meddig tart az egyik, hol kezdődik a másik? Ha a szükséges intelligencia, adat, visszacsatolás a hálózat más pontjairól jön, meddig insource és meddig outsource? Az átalakulás a termelés világát is erősen érinti, mert egy termék üzleti ciklusa nem ér véget az eladás aktusával: a (hálózatképes) termékek teljes életpályája be van kapcsolva a hálózatba (szervizadatok küldésével, felhasználói élmény kalibrálásával, a továbbfejlesztést támogató adattömeggel). Új értékláncok, új üzleti hibridek, új szolgáltatások, rövidebb termékfejlesztési ciklusok és még rugalmasabb, perszonalizált gyártás. Új iparági munkamegosztás, sokféleképpen összeolvadó üzleti szereplők, egyre nagyobb méretű organikus egységek: ez a hipervállalat (hypercorporation) világa, ahol új értelmet nyer a crowdsource, a hálózatról a feladat izgalmának köszönhetően nyert megoldó intelligencia. Evvel összefüggésben a vállalati szervezet további átalakulása, „laposodása”, hierarchiamentesedése prognosztizálható, a kutatás-fejlesztésben a nyílt platformokat használó fürge, kötöttségmentes, másképp innovatív csoportokkal (guerilla units). És persze: gondoljunk bele, mennyire másként működnek majd a hiperkonnektív világban a CRM (Customer Relationship Management)-rendszerek, az ügyfelekkel való kapcsolattartást szolgáló eszközök vagy a HRM (Human Resource Management), a gazdálkodás az emberi erőforrásokkal. Az előzőből RNM (Relevant Node Management) lesz, amelynek figyelme valamennyi jelentéssel bíró hálózati csomópontra kiterjed, az utóbbiból URM (Universal Resource Management), amely a hiperkonnektív világból nyerhető valamennyi erőforrásra érzékeny.

Mindez természetesen: vízió. Olyan vízió azonban, amely egy kibontakozó átalakulás erősen valószínű irányait veszi számba, és ehhez igyekszik igazítani egy irracionális burjánzásnak indult fogalmi rendszert is. A nagy és közvetlenebb kérdések ugyanakkor természetesen nem az elképzelt jövőállapotra, hanem a hiperkonnektív világba való átmenet természetére vonatkoznak. Nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi érdekviszonyok, hatalmi és területi logikák, kontrollstruktúrák, és persze velük a gondolkodásmódok, világnézetek és erkölcsök konfliktusmentesen adják át a helyüket valami másnak. Az sem kétséges, hogy a „minden dolgok internetjén” lehetőségek sora nyílik meg találékony kiberbűnözők, kérlelhetetlen fanatikusok és szűkülő cselekvési terüktől megrémült politikusok előtt, és a rendszerméretből és az összekapcsoltságból fakadóan a biztonsági kockázatok új nagyságrendjeire is fel kell készülni. Ezt a felkészülést is segíti azonban a jelenlegi változások irányából következő lehetséges világok szisztematikus vizsgálata. Kívánjunk bátorságot, képzelő- és ítélőerőt, szilárd rendszerszemléletet és sokszínű terepismeretet azoknak, akik efféle expedíciókra vállalkoznak.


[1] Lásd az előző cikket.
[2] Hivatkozás
[3] Hivatkozás
[4] A The Human Network Blog szerzője arra keresi a választ minden bejegyzésében, hogy mi történik akkor, amikor valamennyien be leszünk hálózva (we are all connected). Hivatkozás
[5] Hivatkozás