Z. Karvalics László

z.karvalics
Forrás: -

Egy félremenedzselt ország hétköznapjaiból (Info-jövőfürkésző 4.)

Augusztus 9.-én az Economist munkatársa blogbejegyzésben furcsállotta, hogy a magyar kormány által, adóforintokból, külföldi újságírók számára szervezett sajtóvacsorára egy budapesti olasz vendéglőben került sor, és így nem nyílott mód, ahogyan az másutt szokásos, az eseményt összekapcsolni a hazai konyha és a minőségi borok népszerűsítésének ügyével.

A hozzászólók nagy része mindezt felszólításnak vette, hogy jobbnál jobb magyar vendéglőkkel kapcsolatos tapasztalatokat osszon meg az olvasókkal, pedig az újságíró leginkább arra szeretett volna utalni, hogy ezernyi ilyen, aprónak tűnő szakmai hiba akár magyarázhatja is, miért nem tudja helyreállítani megkopott fényét az egykor ragyogó világváros.
Aki értette az üzenetet, tovább is gondolta: vajon a tehetséges, innovatív, újdonságokra orientált, győzelemre hivatott, kockázatvállaló és pénzügyileg motivált magyar nép újabban miért szalasztja el rendre a jövőépítésre kínálkozó kevés lehetőségét? A grandiózus és bátor millenniumi évtizedekkel szemben a rendszerváltás húsz éve meghiúsult világkiállítást, paródiába hajló “Európa kulturális fővárosa” és metróprojektet, olimpiarendezési vágyálmokat tud csak felmutatni, nyoma sincs a nagyot akarásnak és a nagyot tevésnek, annál inkább a kicsinyességnek, kisszerűségnek és a hozzá nem értésnek, amely visszatérően megbocsáthatónak minősül, attól függően, hogy kit jellemez.

Igazán bosszantó, hogy egy minket alig ismerő brit mennyire rá tudott tapintani a lehetséges okok egyikére.

Arra tudniillik, hogy míg egykor egy ambiciózus politika messzemenően tudta támogatni a közügyként felfogott, világra szóló fejlesztési programokat, amelyekben maga mögött tudhatta a modernizáció másik három fontos szereplőjét: a gazdasági elitet, a tudomány képviselőit és az állampolgárok társulásait, addig ma csak széthúzást és polarizációt tapasztalunk.
A szakadék azonban nem a bal és a jobboldal, hanem a kormányzottak és a kormányzók (the governed and the governers) között húzódik – ismeri fel az Economist E.L. monogrammú újságírója. Emiatt nemigen lehetnek nagy közös ügyek, mert a kormányzottak maguktól ilyeneket nem tudnak megvalósítani, a kormányzókat pedig az „elmaradt haszonért” senki sem fogja felelősségre vonni.

A válságretorika fiskális érveinek pörölycsapásai alatt ma könnyűszerrel megsemmisülhet még az a kevés is, ami a felkavart vízben eddig a felszínen tudott maradni. Egyenesen vérfagyasztó például, ahogyan a kormány július 19.-i határozati javaslata tucatnyi, kistelepülést összekötő közút építését illetve felújítását célzó beruházás felfüggesztésére vonatkozó kezdeményezés mellé sorolva „felhívja a fejlesztéspolitikáért felelős minisztert, hogy 2010. augusztus 31-ig rendelje el az ELI (Extreme Light Infrastructure) integrált európai kutatási nagyberendezés teljes felülvizsgálatát és ezt követően 2010. szeptember 15-ig tegyen javaslatot a kormány számára a projekt megvalósítására vagy leállítására.”

S noha jó hír, hogy a vonatkozó vizsgálat (már ha elfogadták a javaslatot) akár dönthet a médiában csak „szuperlézerként” ismert gigantikus program megvalósításáról is, mégis borzongató, hogy a leállítás egyáltalán felvetődhetett. Egy olyan tudományos nagyprojekt esetében, amelynek megszerzéséért gyilkos versenyfutás folyt az Unión belül, amely az elmúlt félszáz év legnagyobb esélye arra, hogy az élenjáró tudomány világtérképére számos szegmensben tartósan felkerüljön az ország, hogy a genfi részecskegyorsítóhoz hasonló szenzációs és tartós nemzetközi figyelmet élvező kutatási intézményünk legyen, a maga seregnyi közvetlen és járulékos hasznával …

Ha ilyen esélyeket is elengedünk magunk mellett, húsz év múlva már csak a bérházakból kialakított romkocsmákba lesz érdemes sajtótájékoztatókat szervezni, ahol termékeny graffiti-művészek nem haboznak majd rövid mondatokkal falra varázsolni fontos üzeneteket (Ady Endrének igaza volt! vagy: Suhanj, kacagó szél, a nagy Ugar felett! esetleg: Nekünk semmi se sikerül). Háttérben a Nemzeti Gödör, a Tüskecsarnok és egy beomlott alagút jól felismerhető kontúrjai.