Z. Karvalics László

z.karvalics
Forrás: -

Az információs közmű és a két Roosevelt

Egyre népszerűbb metafora az információs közmű (information utility), amikor a víz-, gáz- és villanyhálózat mintájára az állampolgárok alapvető információs igényeit kielégítő rendszerekre és azok „alépítményeire” kíván valaki utalni. Leggyakrabban akkor kerül elő, ha az ingyenes, nagyvárosi wifi-szolgáltatásról vagy a közösségi tulajdonú üvegszálas hálózatokról van szó.

Egyesek szerint globálisan is értelmezhető a fogalom: a Google volna a világ első átfogó információs közműve.   Eközben nem mulasztják el megemlíteni, hogy a fogalmat magát sok-sok évtizeddel ezelőtt vezették be a Stanford Egyetem és a Rand Corporation kutatói (az első előfordulásért egészen 1970-ig kell hátraaraszolni az időben).  Egy friss cikkében Dan Raile még tovább megy: messze a predigitális korba, a huszadik század első felébe visz vissza minket, amikor az infrastruktúra-fejlesztések megtérülési mutatóival kapcsolatos vitákhoz két történeti momentumra, a két Roosevelt elnök egy-egy intézkedésére emlékezve szól hozzá.

Az elsőt, Franklin Delano Rooseveltet jól ismerjük világháborús és más érdemei okán, de ezúttal az első elnöksége idején, 1934-ben elfogadott távközlési törvény (Telecommunications Act) miatt érdemesül a figyelmünkre. Ennek köszönhetően jött létre az a hatóság (FCC, Federal Communications Commission), amely a szövetségi államok határán átnyúló és nemzetközi kommunikációs szolgáltatások (a telefon, a rádió és a műsorszórás, később a műholdas és minden kábeles, illetve vezeték nélküli adatátvitel) egységes szabályozásáért lett felelős. Az a szellemiség, amely az 1934-es törvényt szülte, hangsúlyosan kelt új életre 1996-ban, az aktuális telekommunikációs törvény megalkotása során, az internetszolgáltatók besorolásakor. Nem nélkülözve ugyanis az egykori trösztellenes zamatot, az isp-k a valamikor gőzhajókra és a vasútra kitalált „common carrier” minősítést kapták meg, a jog betűjével ismerve el a piaci szempontokon túlnyúló fontosságukat.

Különösen érdekes párhuzamos történetet írt mindehhez Tennessee állam. Az FCC létrehozásával nagyjából egy időben alakult meg a Tennessee Valley Authority, amely saját területén a gazdaságfejlesztést a vízenergiára épülő áramellátással igyekezett támogatni, s ehhez zökkenőmentes jogi keretrendszert alkotni. Csakhogy épp ez a matuzsálemi korú szabályozás tette lehetővé, hogy a városok saját tulajdonú áramszolgáltató cégeinek a kilencvenes évek elején elindított projektjeiből, illetve azok hasznából információs közműfejlesztés legyen: nyolc térségben is (köztük olyan, ismertebb városokban, mint Chattanooga és Clarksville) nagysebességű, közösségi tulajdonú üvegszálas hálózatokat építettek, amelyeket sok helyen az otthon-végpontokig sikerült kihúzni – borsot törve az inkumbensek, a Comcast és az AT&T orra alá.

A másik Roosevelt elnök, a népszerű Teddy 1902-ben fogadtatta el azt a rendeletet, amely szerint a Washington DC mélyén futó telefonvezeték-csatornák (az ún. conduit-ok) építésekor előírásszerűen helyet kell biztosítani a kormányzati célú vezetékeknek is. S noha akkor tűzvédelmi és rendőrségi célokra kívánták használni, s az indoklás még 2005-ben is alig változott, mert a rendeletutódok még mindig „kormányzati és közbiztonsági” okokra hivatkoznak. Csakhogy mindez a saját, lakossági célú hálózatépítés iránt elkötelezett önkormányzatok és városvezetések számára is hatalmas jogi kapukat épít, amelyeket például Seattle, Chicago és Portland alaposan ki is használ.

Ha létezik históriai tanulság, amelyet érdemes megfontolni, az talán annyi, hogy nem szükségszerűen csak a technológiai vagy üzleti nyomások alakítják az információs ökoszisztémát. A politikán keresztül szabályozás formájában megnyilvánuló közösségi akaratnak marad tere és cselekvési lehetősége, hogy magánérdekekkel szemben a „köz” érdekét szolgáló fejlesztések irányába görbítsen problématereket. És ha egyszer ez a szemlélet képes alakot ölteni, akkor hatása még közvetve, rejtett áttételeken keresztül is érvényesülhet.

Janus Pannoniust parafrazálva persze joggal kérdezhetnénk, hogy az Észak-Amerika földjén termő könyvekhez képest Pannonia vajon ontja-e a szép dalokat?  A fanyar válasz pedig az lehetne talán, hogy „de mennyire, csakhogy pusztán az archívumok számára”. Jutasi János távközlési mérnök még 1983-ban (!), újításként javasolta egy országos üvegszálas hálózat kiépítését, nagyjából tíz évvel a világ előtt. Vietorisz Tamás a legjobb nemzetközi gyakorlatok alapján vetette fel hazai kísérletek indítását 2002-ben. Ők azonban afféle Hortobágy poétái: hiába terjesztik a szemléletet, elérve, hogy az olykor beköltözzön politikai döntés-előkészítésben érintettek szívébe is (sokan dolgoztak például egy ideig egy „szabolcsi kísérleten”, amelyből aztán nem lett semmi). Ám hol vannak a „dicső szellemű” magyar Rooseveltek, akik a közösségnek szolgálva tennék „híressé e földet”?