Egyesek szerint globálisan is értelmezhető a
fogalom: a Google volna a világ első átfogó információs közműve. Eközben nem
mulasztják el megemlíteni, hogy
a fogalmat magát sok-sok évtizeddel ezelőtt vezették be a Stanford Egyetem és
a
Rand Corporation kutatói (az első előfordulásért egészen 1970-ig kell
hátraaraszolni az időben). Egy friss
cikkében
Dan Raile még tovább megy:
messze a predigitális korba, a huszadik század első felébe visz vissza minket,
amikor az infrastruktúra-fejlesztések megtérülési mutatóival kapcsolatos
vitákhoz két történeti momentumra, a két Roosevelt elnök egy-egy intézkedésére
emlékezve szól hozzá.
Az elsőt, Franklin Delano Rooseveltet jól
ismerjük világháborús és más érdemei okán, de ezúttal az első elnöksége idején,
1934-ben elfogadott távközlési törvény (Telecommunications Act) miatt érdemesül
a figyelmünkre. Ennek köszönhetően jött létre az a hatóság (FCC, Federal
Communications Commission), amely a szövetségi államok határán átnyúló és
nemzetközi kommunikációs szolgáltatások (a telefon, a rádió és a műsorszórás,
később a műholdas és minden kábeles, illetve vezeték nélküli adatátvitel)
egységes szabályozásáért lett felelős. Az a szellemiség, amely az 1934-es törvényt
szülte, hangsúlyosan kelt új életre 1996-ban, az aktuális telekommunikációs
törvény megalkotása során, az internetszolgáltatók besorolásakor. Nem
nélkülözve ugyanis az egykori trösztellenes zamatot, az isp-k a valamikor
gőzhajókra és a vasútra kitalált „common carrier” minősítést kapták meg, a jog
betűjével ismerve el a piaci szempontokon túlnyúló fontosságukat.
Különösen érdekes párhuzamos történetet írt
mindehhez Tennessee állam. Az FCC létrehozásával nagyjából egy időben alakult
meg a Tennessee Valley Authority, amely saját területén a gazdaságfejlesztést
a
vízenergiára épülő áramellátással igyekezett támogatni, s ehhez zökkenőmentes
jogi keretrendszert alkotni. Csakhogy épp ez a matuzsálemi korú szabályozás
tette lehetővé, hogy a városok saját tulajdonú áramszolgáltató cégeinek a
kilencvenes évek elején elindított projektjeiből, illetve azok hasznából
információs közműfejlesztés legyen: nyolc térségben is (köztük olyan, ismertebb
városokban, mint Chattanooga és Clarksville) nagysebességű, közösségi tulajdonú
üvegszálas hálózatokat építettek, amelyeket sok helyen az otthon-végpontokig
sikerült kihúzni – borsot törve az inkumbensek, a Comcast és az AT&T orra
alá.
A másik Roosevelt elnök, a népszerű Teddy
1902-ben fogadtatta el azt a rendeletet, amely szerint a Washington DC mélyén
futó telefonvezeték-csatornák (az ún. conduit-ok) építésekor előírásszerűen
helyet kell biztosítani a kormányzati célú vezetékeknek is. S noha akkor
tűzvédelmi és rendőrségi célokra kívánták használni, s az indoklás még 2005-ben
is alig változott, mert a rendeletutódok még mindig „kormányzati és
közbiztonsági” okokra hivatkoznak. Csakhogy mindez a saját, lakossági célú
hálózatépítés iránt elkötelezett önkormányzatok és városvezetések számára is
hatalmas jogi kapukat épít, amelyeket például Seattle, Chicago és Portland
alaposan ki is használ.
Ha létezik históriai tanulság, amelyet érdemes
megfontolni, az talán annyi, hogy nem szükségszerűen csak a technológiai vagy
üzleti nyomások alakítják az információs ökoszisztémát. A politikán keresztül
szabályozás formájában megnyilvánuló közösségi akaratnak marad tere és
cselekvési lehetősége, hogy magánérdekekkel szemben a „köz” érdekét szolgáló
fejlesztések irányába görbítsen problématereket. És ha egyszer ez a szemlélet
képes alakot ölteni, akkor hatása még közvetve, rejtett áttételeken keresztül
is érvényesülhet.
Janus Pannoniust parafrazálva persze joggal
kérdezhetnénk, hogy az Észak-Amerika földjén termő könyvekhez képest Pannonia
vajon ontja-e a szép dalokat? A fanyar
válasz pedig az lehetne talán, hogy „de mennyire, csakhogy pusztán az
archívumok számára”. Jutasi János
távközlési mérnök még 1983-ban (!), újításként javasolta egy országos
üvegszálas hálózat kiépítését, nagyjából tíz évvel a világ előtt. Vietorisz Tamás a legjobb nemzetközi
gyakorlatok alapján vetette fel hazai kísérletek indítását 2002-ben. Ők azonban
afféle Hortobágy poétái: hiába terjesztik a szemléletet, elérve, hogy az olykor
beköltözzön politikai döntés-előkészítésben érintettek szívébe is (sokan dolgoztak
például egy ideig egy „szabolcsi kísérleten”, amelyből aztán nem lett semmi).
Ám hol vannak a „dicső szellemű” magyar Rooseveltek, akik a közösségnek
szolgálva tennék „híressé e földet”?