Tölgyes László

Tölgyes László
Forrás: ITB

Halottnak lenni szép

Túl sok a hosszú hétvége hazánkban, így viszont legalább pihenhet a balga nép, hiszen sem a Windows 8, sem az amerikai elnökválasztás nem érdekli őket. A halottakról szóló neves napok viszont mindenkit népvándorlásra kényszerítenek országunkban. Bármennyire fanyalogtak az iPad Mini megjelenésén sokan, mégis tarolt a cucc, mert egy jól bevezetett brand szinte bármit ma el tud adni, el is fogyott az egész készlet állítólag néhány nap alatt.

A Windows 8 pedig sokkal jobban pörög, mint az előző „hetes” testvére, hiába a csempék és az érintőképernyő varázsa mindenkit megigézett. Kedvencünk a Google pedig lassan tényleg bevezeti működőképesen az elektronikus pénztárcáját is. A Sandy nevezetű hurrikán, pedig az informatikai rendszereket és még az adathordozókat sem kímélte meg. A virtuális világ úgy tűnik még mindig nagyon sebezhető, pedig mindent megtettünk a védelme érdekében, vagy mégsem? Itt az idő az önvizsgálatra.


A legnagyobb kérdés viszont az, tényleg érdemes-e áttérni a Windows 8-ra? Annak idején a Vistától mindenki szabadulni akart, mint a leprásoktól a Középkorban, hiszen egy lassú és hibás operációs rendszert kapott, és még fizetnie kellett is érte. A Linux nevezetű alternatív operációs rendszer felvirágzását hozta meg a Windows „6”, vagyis a keresztségben a „Hasta La Vista”. Most viszont úgy tűnik tanultak a hibáikból Redmondban, persze ki tudja, hogy az istenadta nép mennyire lesz a mobilokról lekoppintott érintőképernyős megoldásokra vevő. Kérdés az is, vajon minek kell annyira erőltetni még a hagyományos PC-kre tervezett operációs rendszereket? Igaz, a Windows 8-nak van táblagépre is írt változata, valamit csak sejtenek a jövőből Ballmerék.

Temetni kell akkor a nagy és böhöm és hangos asztali számítógépeket vagy sem, tehetjük fel a kérdést. Manapság már mindenki egy notebookkal vagy ultrabookkal nyomul egy konferencián (ha öltönyös mezben nyomul), de a legtöbb munkahelyen is. Cégként, pedig gyakorlatilag már amúgy is a felhőkbe költöztünk, így nem is érdemes a nagyobb vasakba fektetni megspórolt pénzünket, ezekben a zavaros időkben. Sőt, ma már tudjuk egy számítógép nem három évig, hanem örüljünk, ha egy évig kibírja a gyűrődést a kemény munkás napok alatt. Nem az operációs rendszer, hanem a mögötte lévő IT ipar trehánysága miatt. Felesleges olyan dolgokat gyártani manapság, melyek egy életen keresztül kiszolgálnak majd minket. Ha valaki a rendszerváltás körül került először szembe az informatika mocsarával, még talán emlékezhet a régi idők szép ígéretére, a floppy lemezekre, és a kissé termetes meghajtókra és az első szövegszerkesztőjére is. Ha szeretné az ezeken tárolt adatokat (akár a szakdolgozatát) egy felhőbe elrejteni az örökkévalóság számára kissé kényelmetlen helyzetbe kerülhet. Nincs ugyanis valószínűleg senkinek sem olyan gépe, sem a rokonságban, sem a munkahelyén, melyekről eme adatokat visszanyerhetné.

A Halottak Napja idején érdemes egy kicsit elgondolkozni azon, vajon a 20 évvel ezelőtti digitális lenyomatunk akkor most hol rejtekezhet? Valószínűleg mindent kidobtunk egy-egy költözés, vagy lomtalanítás során. A szakdolgozatunkat is eliminálták már egykori egyetemünk könyvtárának a polcairól, ha még tényleg létezik az a fizikai valóságban eme intézmény (az oktatóink meg vagy a temetőben, vagy hajléktalanként tengetik napjaikat). A CD-ket már nem tudjuk elolvasni, mert tönkrementek, sőt manapság már nincs is egy kurrens gépben ilyen leolvasó sem. Régi gépeinket pedig Kínában szedték szét a benne lévő rézért és aranyért gyermekmunkások fillérekért. Vajon a bennük rejlő adatokat kik gyűjtötték össze, érdekel valakit az elektronikus másolatunk egyáltalán? Van-e digitális Énünk vagy sem valójában?

Nagyapámnak még könyvszekrényei voltak, melyeket lakattal zárt le, utált ugyanis kölcsönadni könyveket, mert tudta a saját tapasztalatából, hogy azokat soha senki sem fogja visszaadni neki. Nem azért mert elolvasták volna a legtöbbször, hanem mert az ember nevű állat szeret tárgyakat gyűjteni és lopni (torrentezni emberi mulatság). A testünk is egy tárgy, csak azt állítjuk, hogy valami lélek nevezetű operációs rendszer vezérli. Igaz, álmunkban eme állítást sokszor likvidáljuk önkényesen. Ahogy öregszik a bennünket hordozó szarzsák (egy Ferenc nevű koldusra gondolok, akiből aztán szentet generáltak hivatalosan), egyre nehezebb felébredni a minket körülvevő valóságokból. Hol vagyunk, mit várnak el tőlünk? Ezért élnek, mint a piócák belőlünk a pszichológusok. Ha lehetne én már ma is a Second Life-ban szeretnék leledzeni véglegesen, hogy meneküljek ebből a rettenetből.

Mi a helyzet a digitális szemetünkkel, melyet nap, mint nap megtermelünk? Régen még lassabban telt az idő, nem felhőben éltünk a digitális angyalokkal és prófétákkal (sőt Mark Zuckerberg sem tőzsdézett:)). A leírt szavak maradványai könyvekként kísértettek és még jártunk könyvtárakba is, sőt talán még olvasni is tudtunk idegen és hazai nyelveken folyékonyan. Amikor nagyapám ritka könyveit (mert voltak ilyenek is betározva a nehéz időkre, a könyv ugyanis egykor még értéknek számított egy másvilágban) be akartam szkennelni, nem értette mi értelme ennek a dolognak. Egy papír alapú könyvet ugyanis kézbe lehet venni, el lehet égetni, mint ahogy azt tudjuk, de mindig újra ki is lehet nyomtatni (már, ha valakinek meg van még az eredetije). A legnagyobb probléma számára maga az internet nevű förmedvény volt, nem értette, hogy miért kell egy hatalmas világot beterítő könyvtárat létrehozni, olyan hülyéknek, akik olvasni sem tudnak már. Szerinte az emberi tudás viszonylagos volt mindig, mindenki csak a saját érdekeinek megfelelően fogja majd azt kamatoztatni. Igaza volt, hiszen 2 háborút és egy halom politikust is túlélt szerencsésen. Szerette látni azt, hogy az idő pereg, mint egy homokórában. Tudjuk az idő nem létezik, csupán csak egy metafora, hogy elfeledjük azt a tényt, hogy miért rothad napról napra a testünk, és miért öregszünk meg, ha a tükörbe nézünk borotválkozás közben (ha nem nőként születtünk eme földi siralomvölgybe, ott vannak alternatív megoldások a konzervációra). A fotók által kreált hamis valóság, pedig mindig csak ideiglenes örömöket okoz. Nézzük meg az útlevél fényképünket magunkról, vagy egy nyálas családi fotót, amikor boldogságot hazudunk a saját arcunkba nyomorúságunk elfedésére.

A világot, amiben állítólag élünk mindig úgy kell mögénk beszerkeszteni, hogy tökéletesnek tűnjön, hogy mi látszólag otthonosan belaktuk azt. Ha Isten létezne, valószínűleg ő találta ki volna a Photoshop nevű programot, hiszen minden átszerkeszthető és javítható idétlen időkig digitálisan, csak a verziószámokkal kell trükközni mindig az eladhatóság kedvéért.

Ha nagyapám ismerte volna a Facebook-ot valószínűleg kitagadott volna, vagy öngyilkos lesz a benne felsejlő rettenetes lehetőségek fenyegető árnyaitól. A közösség, ugyanis szerinte nem volt soha média, mizantróp típusú egyén volt ugyanis szerencsére, ez pedig családi örökség. Mindig azt hangoztatta, a számítógép olyan mint a Pokol, ott ragad benne az ember: kívánatos, mint egy szép nő, csak úgyis meg fog csalni egyszer. Papokban és nőkben pedig nem szabad hinni sohasem, a tárgyak meg úgyis elrohadnak egy idő után, volt a szavajárása. A digitális világ, mivel soha nem létezett fizikai valójában, majdnem olyan ígéret lett volna neki, mint amit az egyházi iskolák kiégett hittantanárai tanítottak. Ki is rúgták a eredendő kételkedése miatt jogosan. Minek higgyünk a Mennyországban, ha az soha nem jön el, mint ahogy egy tökéletes operációs rendszer sem létezik. Jó, tudjuk a Windows 8 most a csempés parasztvakítással erre tett egy ígéretet ismételten. Persze a rögvalóságban tökéletes mosópor sem létezik. De tényleg manapság ki az az ember, aki egy táblagépben, vagy egy technikai kütyüben hisz még egyáltalán?

Valójában egy Nagy Digitális Temetőben élünk mindannyian, csak nem veszünk róla soha tudomást. Egy-egy Facebook bejegyzés vagy egy blog csupán percekig él (mint ez a cikk az olvasók tudatában), mindannyian halottak vagyunk a virtuális világban már régóta. Halottnak lenni pedig még digitálisan is szép. Ha meg van QR kód a nagyapáink sírján, akkor majdnem tökéletesen fricskát mutattunk ennek a világnak. Legalább valaki, ha tényleg fizikailag is meghalunk, még 20 év múlva is fel tudja idézni majd, hogy ki is volt ő valójában, persze ha lesz még ilyen kódleolvasó és hozzá való okostelefon akkor. Life is good!

 

„A semmi szép

Ha éppen jó kedvében volna

A nagy költő és tréfamester

Talán még rá is bólintana”

(Fenyvesi Ottó)