Volt már hasonló vita a könyvmenedzsment folyamán többször is. A nyomtatott
könyv
kulturális termék, de ugyanakkor üzleti árucikk is. A két fogalom takarta aktivitás
nehezen egyezik ki. Ha nem is szögesen ellentétes magatartásformák, de a valóságos
cselekvések színterein sűrűn egymásnak feszülnek a hagyományosan különböző megközelítések.
Goethe, a nagy író, és egyben irodalomszervező konkrétan ismerteti a kétszáz évvel
ezelőtti, szinte napjainkra is jellemző ellentmondásos helyzetet. Nem elméleti,
hanem valós példával szemlélteti az örökösnek tűnő komplikációt:
[Korábban]„… a könyvkereskedelem leginkább csak tudományos, alapvető kézikönyvekre, állandóan
raktáron tartott művekre terjedt ki, s ezeket mérsékelten díjazták. Költői művek
alkotását azonban afféle szentségnek tekintették, s már-már szimóniának [lelki dolgokkal való megvetendő kereskedés] fogták fel, ha ezért valaki honoráriumot kért vagy fogadott el. Szerző és kiadó
igen furcsa kölcsönviszonyban volt egymással. Mind a kettő kliens is, patrónus
is volt egy személyben, ahogy vesszük. Amazok tehetségükön kívül többnyire tiszta
jellemek hírében álltak, s emiatt köztiszteletnek örvendtek, megvolt tehát az
erkölcsi rangjuk, és a munka örömét elégséges jutalomnak érezték; emezek szívesen
beérték a második hellyel, és tekintélyes jövedelmet húztak: így aztán a vagyon
a gazdag kiadót a szegény poéta fölé emelte, és ekképpen minden a legszebb egyensúlyban
állt.” (Költészet és valóság, 1812.)
Majd leírja Goethe, hogy az írók mozgolódni kezdtek, és eljutottak oda, hogy
maguk kezdték kiadni műveiket. (Ma self-publishing néven fut ez az ötlet.) Az
auktorok előfizetőket gyűjtöttek, a megjelentetéshez financiális hozzájárulást
szereztek. A vásárlók gyakran leplezetlenül állították, hogy anyagi áldozatuk
nem is a műnek, hanem a szerzőnek és nemes literátori szolgálatának szól. Végül
az írói és olvasói egymásratalálás kudarcba fulladt. A szerzők ugyan remek darabokat
formáztak, ragyogó stílusban és elmés gondolatokkal, de az olvasók nem tudtak
mit kezdeni a lakonikus bölcsességekkel. További kísérletek is történtek a szerzői
kiadásra, sőt, írói konzorciumok alakultak. A folytatás azonban nem hozott sikert,
a résztvevők kárvallottan váltak el.
A kétszáz évvel ezelőtt történtek ma is hordozhatnak tanulságokat. Kezdjük a
legelején: tud-e ma az irodalmi pályákról elfogadni érdekes és tisztán látó embernek
valakit a közvélemény, aki nem gyors sikert ígér, és nem hordozza az azonnali
celebitás esélyét? A következő pont: A könyv maga szintén nem vált-e tömegmédiummá,
amelynek a célja a röptető szórakoztatás, időtöltés, így a szerző maga elveszti
azt a páholyt, amelybe egyébként a jellemesség és tudás misztikuma emeli?
Az e-book arra is jó, hogy ezeket a kérdéseket újragondoljuk, vagy legalábbis
ismét vizsgálat alá vonjuk. Száz évvel később, magyar égövön, egy konkrétabb vélemény
született. Kassák Lajos ezt írja az Új művészet él (1926) című röpiratában: „Nem
az eldologiasodást, hanem a dolgok használhatóságát akarjuk.” Szinte az ebook
alapok és fejlődés kulcsmondata lehetne ez a megjegyzés. Kiviláglik belőle plasztikusan,
amit érdemes sokszor elmondani: nem a szöveg bármilyen hordozóra préselt totemizálása
a lényeg. A tartalom a fontos, amit alkotnak és befogadnak.
Az ELTE Könyvtár- és Információtudományi Intézete szervezte, NHIT támogatta
e-könyv fórumon a nagy könyvtárak vezető munkatársai, egyetemi kiadók és az e-kultúra
ellenes
próféta, Békés Márton történész csaptak össze. Az élénk szócsata felpörgette a
szakmai kedélyességet, néha rutinos megkerüléseket. Érződött – és ez eredmény
–, hogy ugyan még nem fekszik előttük az egyenesre sikerült út az olvasás reneszánsza
felé, de a kapuk nyitva vannak. Üzletileg és kulturálisan is.
