Semmire sincs időm – panaszkodik nekem egyik cimborám a CIO-közösségből, amikor telefonon személyes találkozóra kérek tőle időpontot. Miközben társalog velem, ezer dolog zizeg a fejében, vélhetően a naptárját túrja, amely hetekre előre, reggel 8-tól olykor este 8-ig ki vagyon sámfázva. Ő nyit és zár az informatikán, és amúgy, köztünk legyen szólva, elege van az egészből.
■ CIO
Miért is találkozna éppen velem, amikor annyi mindenkivel ülne le meginni egy jó kávét, sokkal szívesebben, mint éppen velem, de tennivalói a cég birodalmában odaláncolják az asztalához, a tárgyalójához, a belső megunt terekhez, szobákhoz és géptermekhez, ahol úgy égnek el a napjai, hogy még hamu sem marad utánuk. És akkor jövök én itt egy újabb valamivel, amiből biztosan egyszer majd feladat lesz, amit valakinek majd meg kell oldani, és az a valaki biztosan ő lesz.
Cimborám nem az egyetlen depressziós IT-vezető, akit ismerni van szerencsém, az a különös világ ugyanis, amelyben élni és dolgozni nekünk mostanság megadatik, megtöri a készületleneket. A lelki és szakmai kiégés felé tartók és a már pörkölődők mindegyikének megvan a maga egyedi és drámai története, amely a személyes válságához vezetett, a további néhány bekezdésemet viszont nem nekik szánom, hanem azoknak, akik lelki és szakmai épségben tervezik megélni az előttük álló éveket.
A Magyarországon működő üzleti vállalkozások összetett, bonyolult világát és az ott dolgozókat, azok körülményeit hiba volna sommás megjegyzésekkel és okosságokkal minősíteni, hiszen a nagy multik helyi leányvállalataitól kezdve egészen az egy-két fős mikrocégekig a cégméret szerinti paletta kiterjedt, ráadásul sokféle iparágban tevékenykednek e profitorientált szervezetek. Ám ha egy vezető helyébe képzeljük magunkat, és innen tekintünk a mindennapi kihívásokra, akkor lehetséges érvényesnek tetsző megállapításokat tenni, netán tanácsokat megfogalmazni.
Szerintem egy vezetői megbízatást annak biztos tudatában kell elfogadni és elvállalni, hogy egyszer annak is tutira vége lesz, aminek ezer oka lehet majd, nekünk arra kell koncentrálnunk, hogy a magunk elképzelései és értékei (már amennyiben vannak ilyenjeink) szerint álljunk helyt, és arra törekedjünk, hogy ha egyszer menni kell bármi okból, legyen erőnk elengedni a pozíciót.
Az informatikában való túlélés titkai nem elsősorban az informatikai szakma vagy tudomány mélyrétegeiben rejteznek, hanem e szegmensben is saját magunkban. Szakmánk egyik legaddiktívabb jellemzője az, hogy lélegzetelállító sebességgel változik, ami szerintem azt jelenti, hogy az itt tevékenykedőknek rendelkezniük kell a változásra való képességgel.
Olyan változásokra szánjunk csak el magunkat, amelyek nem sértik értékeinket, és amelyek nem járnak önmegtagadással, továbbá amelyek nem járnak olyanfajta önfeladással, amelyet életünk legfontosabb kapcsolatainak a megőrzéséhez, építéséhez tartogatunk.
Szerintem minden vezetői pozícióban eltöltött év kettőnek számít, az informatikában háromnak, hazánkban ez utóbbi inkább négynek – de semmi sem lehetetlen, az efféle kihívások akár túl is élhetők.
