ITexec

e-government
Forrás: ITB
Folyamattervezés

Okmánypótlás cifra szavak mormolása közepette

Elektronikus és analóg igazolványok

Egy folyamat rengeteget elmond arról a szervezetről, amely kimunkálta és alkalmazza. Amikor ügyes-bajos dolgaim intézésére kényszerülök, azzal próbálom elviselhetővé tenni az időveszteséget, hogy elemzem a processzust, amelynek vágányán végig kell haladnom. Elmesélem e téren szerzett legutóbbi élményeimet.

Teljesen nyugodtnak ígérkezett az a hétfő reggel, amikor a gyógyszertárban elővettem kis speciális bőrtartómat, benne a különféle kártyáimmal, és felmutattam a TAJ kártyámat a gyógyszerésznek. Ekkor vettem észre, hogy az egyik személyes okmányom nincs benne a tartóban. Eltűnt. Elveszett. Minden bizonnyal kicsúszhatott valamikor a helyéről – egyszer már megesett ez, de akkor még elvesztése helyszínén csodálatos módon azonnal megkerült.

Egy nap intenzív telefonálgatás és keresgélés után bele kellett nyugodnom, hogy a szóban forgó okmány nem akaródzik felbukkanni. Marad tehát az okmány pótlása, amely egyébként nem ígérkezett bonyolultnak, végül nem is lett az, talán, ha 15 percbe tellett az ügy intézése a várakozással egyetemben.

Másnap reggel a kormányablak ügyintéző hölgye megkérdezte, mi okból látogattam el hozzájuk, majd elindult a számára szokásos kikérdezés. Mikor vesztette el az okmányt? – kérdezte, mire én elmondtam a történetet, úgy, ahogy az megesett, tehát úgy, hogy előző nap vettem észre a gyógyszertárban, hogy nincs meg, azóta mindenhol kerestem és kerestettem, mindenféle ágyak és kanapék alatt is, de sehonnan sem bukkant elő. De mikor veszítette el? – ismételte meg kérdését az ügyintéző, és én már éreztem, hogy olyan ágára kerültem ezzel a „nem tudom, mikor veszítettem el”-lel a processznek, amely nincs teljesen kicsiszolva.

Segítésképpen ekkor azt kérdezte a hölgy, hogy mikor láttam utoljára, hogy megvan. Erre tudtam a választ, mert megnéztem az okmány keresésekor, hogy mikor voltam legutóbb gyógyszertárban, ahova amúgy el is mentem még az előző nap, de ott nem adták le. Június 11-én – mondtam, ami láthatóan megnyugtatta az ügyintézőt, ami – mint tudjuk – elengedhetetlen feltétele annak, hogy ügyünk zökkenőmentesen intéződjék el.

És ekkor jött a következő kérdés: És mikor jelentette be a rendőrségnek, hogy elveszett? Hm. Nyeltem egy nagyot, magamban cifra nyelvi fordulatokban gazdag mondatokat mormoltam, amelyeket még akkor sajátítottam el, amikor a kőbányai blues hazájaként is ismert Pongrác-telepen a nyomor egyszerű gyermekeivel az utcán éltük életünket. Természetesen nem az ügyintéző hölgynek mormoltam e semmilyen nyomdafestéket sem tűrő szavakat, hanem azoknak, akik az ügyem intézésekor alkalmazandó folyamatot és a hozzávalókat – gondolom – nagy műgonddal kimunkálták.

Innen nem volt visszaút, vidáman és sebesen haladtunk a boldog befejezés felé vezető vágányon. Megszületett az okmány elvesztését bejelentő dokumentum, amelyet jól aláírtam, és amelyben az áll, hogy több mint egy hónapja elvesztettem a szóban forgó kártyát, és kiderül belőle, hogy egészen a mai napig nem jelentettem be az elvesztés tényét az illetékes hatóságoknak.

Mivel ennek a nem-jelentésnek, ha jól tudom, nincs semmi szankciója, belementem ebbe a verzióba. Ám tovább mormolom magamban azokat a szavakat, amelyektől nem nyugszik meg az én lelkem.