Ha a magyar sport legnagyobb problémáit kellene felsorolni, akkor a siker kapujában való elbukás szerintem elsők között lenne. Hányszor éltük meg szurkolóként, aki pedig versenyzett nemzetközi szinten, az ott a helyszínen, hogy hiányzik belőlünk az a bizonyos „én leszek az első” faktor.
Rendszerünk ugyanazon a nyelven mutatja be a sportolót magának a sportolónak, csapattársainak (ha vannak), edzőjének, és ugyanez a nyelvezettel körbe lehet írni az ellenfelek várható lépéseit, viselkedését. Nyilván nem kell túlmagyarázni, mely országoknál figyelhetünk meg komoly pszichológiai mutatványokat, rendszerek alkalmazását, és az sem kérdéses már egy átlag magyar szurkoló előtt sem, hogy egy világbajnoki vagy olimpiai döntő elbukásának okait elsősorban a pszichés állapotban – avagy annak menedzselésében lehet keresni.
Csak a magyarok sopánkodnak a második hely miatt
Ezt a kritikát több sportoló, több edző vagy épp sportági vezető megfogalmazta már a magyar sport történelmében. Egyet is értek azzal, hogy nem csak az első hely ér valamit. De azzal is egyetértek, hogy második és második hely között is vannak különbségek. A 3B elsősorban kézilabda és labdarúgás területén tevékenykedik. Utóbbi nálunk nem kimondottan a pszichológiai rendszerek alkalmazásának hiánya miatt süllyedt ilyen állapotba – bár felemelkedéséhez ugyanúgy szüksége lesz rá, mint bármely labdarúgó nagyhatalomnak –, így maradtak a kézilabdás esettanulmányok.
Egy meglepetés svéd ezüstérem az Olimpián Londonban egy olyan csapattól, amelyet jószerével még a legjobb nyolc közé sem vártak saját szakembereik sem, nem hasonlítható össze egy olyan olimpiai második hellyel, amikor 6 gólos vezetésről bukjuk el az arany érmet a második félidő végén – az ellenfélnél messze erősebb játékerejű hazai csapattal. Mindenki tudja, mire gondolok? Egyébként pszichológiai sporttanulmány szempontjából ajánljuk mindenkinek a Youtube-on is elérhető videót!
Szóval értem én az elégedetlenkedést az elégedetlenkedésre, de hát némi alapja azért csak van a szurkolók igényének! De miért is akar a magyar állandóan például olimpiai aranyat? Vannak ennek mély társadalmi okai is, de személyiségtípus szempontjából is nagyon egyszerűen lekövethető a folyamat.
Társadalmunk emberközpontú: az emberközpontú emberek vannak többségben. E típus egyik legnagyobb problematikája a gyenge érdekérvényesítés. Milyen egy emberközpontú sportoló? Kitartó, nagyon keményen tud dolgozni, bár mindig fáradtnak mondja és érzi magát. Nem sikerorientált, elsőnek lenni nem az a hagyományos megdicsőülés. Egyéni sportban nem is nagyon tudnak a csúcsra jutni egyébként, inkább csapatsportágakban hasznosak az értékeik: elsősorban a stabilitás, kiszámíthatóság.
Érzelmileg labilisak lehetnek, a stresszt nagyon rosszul tűrik, és a legnagyobb probléma, hogy a legfontosabb pillanatokra nem tudják legjobbjukat nyújtani. Egy emberközpontú sportoló csak akkor tud biztos győzelmet aratni, ha annyival jobb ellenfeleinél, hogy a győzelemhez a 80 százalékos teljesítménye is elegendő legyen.
Mivel a társadalmunk ehhez az attitűdhöz van hozzászokva, tagjai a saját életükben nehezen tudnak kiemelkedő sikert elérni, ebbéli felelősségüket áthárítják más személyekre. Ki lenne erre alkalmasabb, mint a sportoló, aki hazánkat képviseli. Hogy értsük: egy ilyen elbukott döntő az emberközpontú társadalom számára saját mindennapjait tükrözi, otthon, a saját képernyőjén, vagy épp élőben a helyszínen. Olyan, mint amikor egy nagy sikereket soha el nem érő szülő fejébe veszi, hogy márpedig a gyermeke zseni lesz. És ha tetszik, ha nem, az a gyerek így fog felnőni, irreális elvárások közepette.
Minden embertípus lehet sikeres! |
|---|
Nagy különbség van az élsportban is az egyéni és a csapatsportok között. (Nem meglepő…) A legnagyobb differencia, hogy a csapatsportban több ember pszichéje, az egyének összessége érvényesül Nem esett nehezünkre nekilátni és leelemezni a legsikeresebb, világverő csapatokat (A 3B team tagjai között világszerte akad kézilabda-drukker.) Akik többször is a csúcsra értek. A pár évvel ezelőtti francia férfi válogatott, Karabatic nevével fémjelezve, a dán női válogatottat, azzal a bizonyos Anja Andersennel, vagy akár a két évvel ezelőttig éveken keresztül veretlen norvég válogatott, nagyon sok jó játékossal. A 3B mindig egyezéseket keres az elemzésekben, statisztikai ismétlődésekre, a logikára koncentrál. Itt is kialakult a recept: az igazi világverő válogatottak homogén összetételűek: a tagok több, mint 90 százaléka két embertípushoz tartozik, a másik kettő elenyésző arányú. Ez a két embertípus pedig az emberközpontú és az önmegvalósító. Élsport ide vagy oda, csapatban az egymásra hangoltság mindent visz. Az edző személye már egy külön téma, az irányítás módja meg egy másik. De talán a norvég lányok esete bizonyítja a legjobban, hogy ha nincsenek is világraszóló karakterek, a csapat odaérhet az aranyhoz. |
Uralkodók emberközpontú álarcban?
A hazai versenysport problémájának alapjait kitárgyaltuk. A kérdés viszont még megválaszolatlan maradt: miért nem tudunk a kellő pillanatban teljesíteni?
Az emberközpontú ezt nehezen fogja hozni, de vannak Magyarországon más típusok is. Bizony, a versenysportban, nem meglepően, felborulnak az országos embertípus-arányok. Bár a különböző sportágakra is le lehetne bontani az embertípus-megoszlásokat, minden sportnak, azon belül minden versenyszámnak megvan a maga „sikerkaraktere”, de az összesített kép is igen érdekes.
Az uralkodók és önmegvalósítók aránya jelentősen eltér felfelé az országos átlagtól. Nem reprezentatív, de eddigi elemzéseink alapján a hazai élsportolók közel 40 százaléka uralkodó típusú – az országos 6 százalék… – az önmegvalósítók pedig több mint 40 százalékot tesznek ki, a 17 százalékos országos arányhoz képest. Nem meglepő, hiszen a végső győzelemhez, a legjobb pillanatban nyújtott legjobb teljesítményhez az esetek többségében vagy eszméletlen határozottság és „nem félsz” vagy pedig egy olyan húzás kell, amilyenre senki nem számít. Előbbiben az uralkodók, utóbbiban az önmegvalósítók járnak az élen.
Ha az alap jó, akkor mégis mi a gond? Eddigi méréseink alapján a legnagyobb gondot az jelenti, hogy ezek a sportolók emberközpontú álarcot hordanak. Erre mondják a 3B elemzői, hogy ilyet még nem látott a világ. Hiszen egy sikerorientált területen miért is akarna bárki is egy a siker elérését megnehezítő embertípust magára ölteni?!
Az okok itt is az emberközpontú társadalomban rejtőznek. Sportolóink – kivétel, aki külföldön lakik – emberközpontú közegben élnek, ahol az uralkodó jelleg elítélendő. Ugye, e két típus áll legmesszebb egymástól a pszichológiai skálán, nem meglepő, hogy ami az uralkodó száján kijön, vagy külsejében megjelenik, az emberközpontú társainak bicskanyitogató. Az uralkodó típusú ember örömmel veszi meg magának a márkás autót, hiszen szereti státuszát kifelé megmutatni. Az emberközpontú sosem kommunikálja a pénzét, vagyonát, számára egy ilyen autóval történő megjelenés felesleges magamutogatás.
Hogy jön ide az autó? Pszichológiai okfejtésben nagyon is idetartozik. Egy sikeres sportoló, ha uralkodó, azt szeretné is a kirakatba tenni. Önbizalommal hergeli magát a következő eredmény elérésére. Igen ám, csak ami az uralkodónak egészséges önbizalom, az egy emberközpontúnak irtózatos beképzeltség. Így a hazai sportolók hozzá is vannak szokva, hogy csak finoman jelenünk meg, hiszen be kell olvadni, mert különben eredmények ide vagy oda, el fognak utasítani bennünket a mindennapokban, az meg senkinek nem hiányzik. Így hát elérkeznek a verseny felkészülésre egy álarcszemélyiséggel, ami energiákat visz el tőlük. A stressz hatására ez az álarc összeomlik, az igazi személyiségnek viszont nincs esélye életbe lépni. Nyilván kudarc a történet vége.
El tudunk képzelni egy Anja Andersent a magyar válogatottban?
Anja Andersent a kézilabda-rajongóknak bizonyos korosztályban nemigen kell bemutatni. A dán válogatott híres-hírhedt alakja volt, aki azon kívül, hogy olyan technikai megoldásokat mutatott be, amelyektől mindenkiben megállt a levegő egy pillanatra, teljes mértékben kezelhetetlen játékos volt, folyamatosan harcban állt edzőivel, környezetével. Olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki címek fűződnek a nevéhez, majd aztán edzőként is végigverte csapatával a világot. A 3B rendszerében az önmegvalósító értéke 100 százalékos. Ő akart a fókuszban lenni, és ezt ráadásul messze átlag feletti dominanciájával jól meg is toldotta.
Volt az az ember, aki tudta őt kezelni, legalábbis válogatott szinten akadt ilyen, a pszichológiai hadviselés nagymestere: Ulrik Wilbek. Aki nem mellesleg a lányokkal csúcsra ért, majd a férfi válogatottat is kezelésbe vette. Hiába, a pszichológia mindenhol nagyúr!
Lehetett volna Anja a világ legjobb játékosa, mi, magyarok ezt a viselkedést soha nem engedtük volna meg, a magyar csapatok ettől messze távol tartották volna magukat. Nemcsak edzői kérdés ez, a közvélemény sem fogadta be. Kézilabdás körképem alatt nemegyszer láttam, hogy az amúgy versenyszellemű edző harcban áll az emberközpontú klubvezetéssel, sokszor a közönséggel is. Meg aztán egy emberközpontú társadalomban megélni képes edzők is általában emberközpontúak. Aki nem, azt ki is kezdik, magyar módi szerint.
Akkor most mi változzon?
A társadalmat kell-e megtanítani „viselkedni” versenysportul, vagy a sportolókat kell kezelésbe venni az eredmények elérése érdekében az álarc-ledobáshoz? Szerintem mindkettő kell.
A sportolók felőli megközelítés egyszerűbb, hiszen kisebb számosságú halmazzal van dolgunk. A társadalmi elvárások pedig (hosszú távon) megfelelő kommunikációval alakíthatók. De akkor most vegyen a sportoló márkás autót, legyen magabiztos a nyilatkozatainál, vagy nem?
Az eredmények szempontjából semmiképp nem viselhet álarcot, ha mégis, minél hamarabb el kell dobnia. Igenis ki kell élnie saját személyiségtípusából fakadó igényeit, még ha az a társadalom nagy részének nem is tetszik majd. Magukra a sportolókra hárul a feladat, és nem utolsósorban edzőikre, menedzsereikre, hogy adott esetben biztosítékot kiverő, uralkodó vagy önmegvalósító ember is szerethetővé tegyék. Ha Zlatan Ibrahimovicsnál ez megoldható volt saját hazájában vagy épp aktuális klub csapatainál, akkor semmi sem lehetetlen! Mi pedig addig is annyit tehetünk az ügy érdekében, hogy megpróbáljuk megérteni egy „magától elájult” sportoló nyilatkozatát.
