Vezércikk

03_Maisie_Shearring4.jpg
Forrás: ITB

Ambivalens érzések, ambivalens helyzetek

Nem gondoltam volna, hogy még egyszer a saját bőrömön fogom érezni, mostanság mennyire nehéz iskolát választani, s ebben a digitális szempontok milyen sokat nyomnak a latban.

A történet dióhéjban annyi, hogy az iskoláskorú gyerek már eleve annyi „iskolakóstoltatáson” esik át, hogy az már eleve megüli az ember gyomrát. De sebaj, körültekintőnek kell lenni, talán a gyerkőcnek sem árt, ha ilyen-olyan szituációkban megmérettetik. S mivel az ember biztos benne, hogy nem találtatik könnyűnek, így bátran kiállhatja a különféle próbákat. Azt ugyan nem tudom, hogy az esetleg gyengébb képességű vagy bátortalanabb gyerekekkel mit művel ez a kiválasztásosdi…

Némely szülő reakcióit viszont látom, és elborzadok, mert a gyerekek mellett óhatatlanul a szülők is vizsgáznak egymás előtt, no meg a hőn óhajtott iskola tanárai előtt. Mert az evidens, hogy az épp „kóstoltatás” alatt álló iskolában sem feltétlenül egyirányú az információáramlás, a kedves szülő is kérdezhet. Például azt, hogy milyen digitális oktatás folyik az iskolában, s noch dazu még a konkrétumok szintjén is szeretne képbe kerülni. A kérdés hallatán pedig nem feltétlenül őszinte a válaszadó(k) mosolya ott, ahol a digitalizáció csak a szlogenek szintjén része a napi oktatásnak. Máshol pedig akár egymás szavába vágva dicsekszenek azzal, hogy milyen klassz náluk az infrastruktúra, ami már abból is látszik, hogy a tantermekben ott álldogálnak a jó kis (?) digitális, interaktív táblák. Azt is elmondják, hogy vannak rájuk oktatási anyagaik is, sőt, a tanárok tudják, sőt, akarják is használni mindezt. Persze, ilyenkor meg a szülő arcán ömlik el egy őszinte mosoly, s kap a suli egy jó kövér piros pontot a kedves szülőtől.

Jól tudom, hogy én is, a gyerekeim is digitálisan az átlagosnál lényegesen fertőzöttebbek vagyunk. Nem biztos, hogy ami nekünk természetes, az az ország minden szegletében az. Bár, nagyon szeretném, ha előbb-utóbb azért ez is bekövetkezne. De azt is látom, hogy szűkebb-tágabb környezetemben van egy digitális szint, és ahogy látom, hallom az iskolában a legtöbb helyen fényévekre állnak ettől. Mert ugyan van például digitális tábla, de nemigen használják azokat. Meg sok helyen szörnyen elavultak a számítógépek, s tevelassú a net is. Végül pedig a tanárok sem feltétlenül elegendően „digitálisak”. Mindezek miatt óriási a különbség aközött, amit a gyerek megél otthon, eszközhasználatban, sebességben, készségben, és amivel szembe találja magát a suliban.

Azt sem tudom, hogy meddig kell kézírásra is tanítani a srácokat – ha rajtam múlik, akár idők végezetéig! De abban is biztos vagyok, hogy én minden gyereket megtanítanék vakon gépelni, hogy így tanuljanak meg jegyzetelni. Abban is biztos vagyok, hogy nem száműzném a számítógépeket egy gépterembe az iskolában, hanem előbb-utóbb mindenkinek letennék a padjára egy laptopot (vagy tabletet), hogy azon dolgozzon. Mint ahogy az okostelefon is ott van a kezükben. Hisz otthon is ott áll az íróasztalán, vonul vele a nappaliba, hurcolja bárhova a lakásban.

A suliban miért lenne más a helyzet? Ott is ugyanúgy része kellene lennie az életének. Persze, tudom én, hogy ez temérdek pénzbe meg rengeteg (át)képzésbe kerül. Alapos szemléletváltást is igényel, elsősorban a tanárok részéről.

Ha nekem lenne erre felhatalmazásom, én minden pénzt, paripát, fegyvert csatasorba állítanék, hogy az otthon és az iskola közi digitális szakadékot minimalizáljam. Hogy a digitális képzettség, eszközhasználat és szemlélet olyan magától értetődő legyen, mint az egyszeregy.