Gigantikus központosított létesítmények nélkül is működhet a felhő. Eleve a világ különféle pontjairól internetre kapcsolódó több millió számítógépből áll, és pont az ilyen elosztott rendszerekre találták ki a p2p (peer-to-peer, egyenrangú, csomóponti) megoldásokat.
Az egyetlen masszív adatközpontot könnyebb beszerezni, kiépíteni és karbantartani az eszközparkot, a méretgazdaságosság csökkenti a kiadásokat. Viszont kisebb városokéval vetélkedő elektromosáram-mennyiséget elfogyaszt, problémás a hőveszteség kezelése, központosított felépítése miatt az egész rendszert lebéníthatja egy-egy hiba, tűz, természeti katasztrófa. A földrajz szintén okozhat gondot: kormányok keményíthetnek be, időről időre egyes országokból nem érhető el a létesítmény stb. A szolgáltatók egyre jobb megoldásokat találnak ezekre a problémákra, például földrajzilag elosztott infrastruktúrával egy helyett több, a gyors magánhálózatokra kapcsolódó adatközpontot használva, nagyobb választási lehetőséget adnak a felhasználóknak.
Mire jó a népek felhője?
Otthoni számítási, kommunikációs és tárolóeszközökből (szélessávú modemekből, routerekből, set-top-boxokból, játékkonzolokból, laptopokból és asztali gépekből) lényegében nulla forint anyagi befektetéssel, bár nem könnyen, de kiépíthető p2p felhő – állítja Ozalp Babaoglu és Moreno Marzolla, a Bolognai Egyetem két számítástudományi szakembere.
Nagy kihívás például a tarkabarka eszköztár koherens és hasznosítható infrastruktúrává alakítása és az eredeti felhő legfontosabb tulajdonságainak (az igény szerinti erőforrás-szolgáltatásnak, a szolgáltatás mérhetőségének) „átmentése”. Google- vagy Amazon-szintű szolgáltatásminőséget, rendelkezésre állást ne is várjunk – de sok alkalmazásnál nincs is jelentősége.
Egyik nagy előnye viszont, hogy mivel, a többi p2p alkalmazáshoz hasonlóan, felhasználók széles köre saját erőforrásból hozza létre és működteti, nem kell hozzá engedély, jóváhagyás. A másik, hogy katasztrófa esetében is működne. A harmadik, hogy közösség birtokolja, és nem egyetlen entitás irányítja. Az infrastruktúra értéke a közreműködők számától függ.
Lazán összekapcsolt gépek sokaságából hatalmas számítási erőforrást létrehozni nem új ötlet, már az 1990-es években is foglalkoztak ilyesmivel. Kliensszoftver és megosztható kapacitások kellenek hozzá. Legjobb példája az űrbeli rádiójeleket földönkívüli értelmes lények reményében elemző SETI@home, a fehérjekapcsolódások módját kiszámító Rosetta@home vagy a gravitációs hullámokat kutató Einstein@home projekteknek otthont adó Berkeley Open Infrastructure for Network Compuring (BOINC) platform.
Pletykaprotokollok
Egy ennyi gépből álló rendszernél viszont gyakoriak a hibák; az egyiket ki-, a másikat bekapcsolják (ez a „churn”, a habzás), nem tudni, melyikre mikor és meddig számíthatunk, és így tovább. Következmény: folyamatosan figyelni kell az összes működő online eszközt, az erőforrásokat dinamikusan, ráadásul teljesen decentralizált módon kell kiosztani a felhasználók között.
Sok elosztott rendszer úgynevezett pletykaprotokollokkal kezeli ezeket a kihívásokat: nagy és strukturálatlan hálózatban összekapcsolt gépek közül csak a szomszédok osztják meg egymással az információt. Pletykák, természetes és mesterséges vírusok, mind így terjednek. A protokollokat könnyű telepíteni, komplex globális rendszerekkel is elboldogulnak. (Hát igen, a botnetek bizony p2p felhők… – A szerk.)
A két kutató mindezeket figyelembe véve alkotta meg a (jóindulatú) p2p felhő prototípusát. Protokolljaik hatékonyan megbirkóznak a fenti kihívásokkal, a rendszer decentralizált jellege viszont továbbiakat is felvet. Miért bízzunk meg az ugyanazokhoz az erőforrásokhoz hozzáférő ismeretlen felhasználóban, hogyan kivitelezhető az összes számítás megbízhatatlan hardveren? Mivel ösztönözzünk bárkit is a korrekt együttműködésre, hogy ne éljen vissza a lehetőségekkel? Ha egy céghez tartozna a felhő, megoldanák pénzzel. Tudományos kutatásoknál a potenciális felfedezés az ösztönzés.
Babaoglu és Marzolla szerint még nincs általános recept. Ők egyelőre azt bizonyították, hogy pletykaprotokollokkal az erőforrások kioszthatók, a rendszer alapszinten monitorozható. A p2p felhőfejlesztések különben is gyerekcipőben járnak még, kevesen (például az EU-s Nanodatacenters projekt résztvevői) kutatják, már működő megoldások (az üzleti szektorban a Sher.ly, az open source világban a Berkeley OceanStore-ja) pedig csak tárolással foglalkoznak.
Kömlődi Ferenc
